Látogatás a családterapeuta Guba házaspárnál
A négygyermekes Guba házaspárral már többször beszélgettem, sőt részt vettem egy Imre által szervezett gyászterápián, majd egy Judittal közösen vezetett Ölelj át! tréningen is. Bár úgy érzem, már elég jól ismerem őket, mindig kiderül róluk valami meglepő újdonság… Nem véletlenül, hiszen gyermekkoruk óta aktívan keresik egyéni gyógyulásuk és közös szolgálatuk útját, mint ahogyan azt is, hogyan tudnak másoknak a saját tudásukkal, tapasztalataikkal segíteni.
Mindkettőtök élete tele van útkereséssel, váratlan fordulatokkal, amelyek utólag mégis összeállnak külön-külön és együtt is, de az odavezető út nem volt mindig könnyű vagy egyenes. Már a megismerkedésetek sem volt az.
Imre: Sopronban végeztem faipari mérnökként, és Gödön tanítottam ácsokat és asztalosokat. Egyszer segítettem valakinek a házépítésben, és ajándékba kaptam egy Cursillo lelkigyakorlaton való részvételt. Ott annyira intenzíven megtapasztaltam Isten szeretetét, hogy feltámadt bennem a vágy: papként szeretném szolgálni őt. Voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy szerethető vagyok-e, és hogy Isten szeretetét vajon meg tudnám-e tapasztalni egy intim férfi-női kapcsolatban… Így kezdtem el a teológiát.
Az első iskolai napon azonban találkoztam Judival, aki ugyancsak teológiát tanult. Vonzó jelenség volt, nagy hatást gyakorolt rám, és az érzést, amely ott elindult bennem, sokáig magamnak sem mertem bevallani, hiszen komolyan készültem a papi hivatásra. Judi közelében azonban mindig különösen jól éreztem magam, szerettem vele beszélgetni. Közben jelentkeztem jezsuitának, és a noviciátust is elkezdtem volna, ha nem jön közbe ’98 nyarán az a közös táboroztatás, ahol a részt vevő fogyatékos gyerekek gyakorlatilag ráéreztek az egymás iránt táplált érzelmeinkre, és összeboronáltak bennünket. Nekik is köszönhető, hogy egy séta során kiderült: titokban már három éve vonzódunk egymáshoz. Ez a helyzet válaszút elé állított, de közben rájöttem, hogy tulajdonképpen a vágyamon sem kell változtatnom, csak a módján: Istent szolgálhatom férjként is, a feleségemmel együtt.
Judi: Mivel egy egyetemre jártunk, egy társasághoz tartoztunk, több közös programon is részt vettünk a három év alatt. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, de nekem a megismerkedésünkkor épp volt barátom, és egyébként is egy kispap tabunak számított a szememben. Amikor azonban az említett nyári táborból jöttünk hazafelé, már a vonatúton átbeszéltük a közös életünkről való elképzeléseinket. Tudtuk, hogy a mi kapcsolatunk nem kezdődhet a szokásos módon együttjárással, hiszen Imrének az egész hivatása múlott ezen a döntésen, ezért hamar összeházasodtunk, de előtte adtunk magunknak egy kis gondolkodási időt: közel egy hónapig nem találkoztunk, Imre Svájcba utazott, én Franciaországba mentem, s ezalatt nem is beszéltünk egymással. Nyilván az ő döntésének volt nagyobb tétje, nekem inkább az elengedést és elfogadást kellett gyakorolnom, én elsősorban ezért imádkoztam. Azt ugyanis végig tudtam: ezt a kérdést nem én fogom eldönteni, nem érdemes görcsösen küzdenem érte, mert ha Isten őt máshová hívja, úgyis el fog menni. Én pedig nem szerettem volna Istennel versenyezni.
Ha volna két életem…
Imre, te miért imádkoztál Svájcban, és hogyan élted meg ezt a nem könnyű döntést?
I.: Amikor Svájcban voltam, sokszor eszembe jutott a Piramis együttes egyik ismert dala, a Ha volna két életem, ugyanis mind a két előttem álló lehetőség nagyon vonzott. Nem megházasodni szerettem volna elsősorban, hanem Judival együtt szolgálni Istent, amelyhez eszköz lett a házasság – végül ez tisztult le bennem a külön töltött idő alatt.
Egy másik interjúban így fogalmaztál: ha nálatok kapcsolati nehézségek vannak, nem Judi mondja, hogy „bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül!”, hanem te mondod, hogy „bárcsak jezsuita lettem volna!”. Akkor ez a vágy még mindig él benned? És vajon Judinak milyen érzés lehet ezt tudni, hallani?
I.: Egy ilyen jellegű vágyakozás nyilván a saját sebzettségeimtől is függ, de amikor érzelmileg távol vagyunk egymástól, azt nagyon fájdalmasan élem meg, és ez az állapot könnyen előhív mindenféle idealizált képet – mindegy, hogy ez épp egy ovis szerelmem, egy engem jól megértő kolléganő vagy egy szerzetesrend. Ez tehát valahol egy érthető vágy, ugyanakkor tudom, hogy mennyire fájt Judinak, amikor egy időben többször is szóvá tettem neki. Azonban pár évvel ezelőtt elmentem egy pszichológushoz – nem párkapcsolati problémák miatt, hanem az önismereti munkám részeként. Nekem, az akkor már négygyermekes apának nagyon jólesett, hogy hetente egyszer egy órát csak rám figyelt valaki. Ezt valószínűleg korábban nem kaptam meg, de így utólag pótolni tudtam. Ez segített abban is, hogy átgondoljak és kimondjak bizonyos dolgokat. Ott átbeszélgettük ezt a kérdést is, és azóta nem bukkant fel. Ha most összeveszünk, már nem jut eszembe, tehát úgy tűnik, hogy akkor véglegesen elrendeződött bennem. Megérkeztem.
Ez azért megnyugtató… És most menjünk egy kicsit vissza az időben! Judi, te miért tanultál teológiát?
J.: Megsúgom, hogy én is jelentkeztem apácának a Sacré Coeur nővérekhez, de végül nem mentem el. Én is nagy útkereső vagyok, az évek során sokszor felmerült bennem a kérdés – néha még most is foglalkoztat –, hogy mire hív Isten, és mit akarok én, mi az én feladatom. Érettségi után angol szakot végeztem, mert a nyelveket nagyon szerettem. Vonzott a pszichológia és a teológia is, s mivel én Istennel akartam foglalkozni, ez utóbbit választottam. De nem azért, mert hittant akartam tanítani, hanem mert emberekkel szerettem volna foglalkozni – ezért találtam meg jóval később a helyem a lelkigondozói hivatásban, ahol e kettőt integrálni tudtam. Egy darabig nyelviskolákban tanítottam, hogy megéljek, és közben erősen kerestem a helyem. Úgy voltam vele, hogy férjhez megyek, és majd Imrével együtt csinálom azt, amire el vagyok hívva – bár akkor még egyikünk sem tudta, hogy ez pontosan mi is lesz.
Ellenkező irányból – ugyanoda
Első lépésként teljesen új életet kezdtetek egy kis vidéki házban – úgy, ahogyan még a vonatúton megálmodtátok. Ez azonban nem várt nehézségeket hozott.
J.: Én Zugligetben nőttem fel, ahol a rendszerváltást követően nagyon erős és aktív templomi közösség élt. Száznál is többen jártunk hittanra, mindig rengeteg közösségi programunk volt, és Kozma Imre atyának volt egy gondolata: ha mi szétszóródnánk az egész országban, akkor az egész országot meg lehetne téríteni. Ez a missziós elképzelés megragadt a szívemben, így az esküvő után kiköltöztünk Mányra – azért ide, mert anyagilag ezt tudtuk megengedni magunknak. Drasztikus váltás volt, hiszen hirtelen minden más lett körülöttünk. Élveztük, hogy van egy saját kis házunk, amelyet vaskályhával fűtünk, hamarosan érkezik az első gyermekünk, mindketten tanítunk a közeli premontrei szakiskolában szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeket – de amikor pár hónap után otthon maradtam az első, majd a kétévente érkező gyermekeinkkel, és közben Imre rengeteget dolgozott, hogy eltartson minket, nem mindig viseltem olyan jól a sok egyedüllétet. Ezért is folytattam később a tanulást: innen bejárva befejeztem a teológiát, a gyes alatt pedig elkezdtem a lelkigondozói képzést. Ez utóbbit csak több év szünettel tudtam befejezni, viszont nagyon boldog voltam, amikor elkezdhettem benne dolgozni. Lettek magánklienseim, Imre mellett én is elvégeztem a családterapeuta-képzést, és amikor rátaláltunk az Érzelemfókuszú Terápiára (ÉFT) és az Ölelj át! csoportra, az újabb nagy megérkezést jelentett számunkra, hiszen végre együtt dolgozhattunk, amire már olyan régóta vágytunk. Ugyanakkor itt is akadtak rejtett csapdák…
Erre még visszatérünk, de előbb Imrét kérdezem: hogyan lettél faipari mérnökből pap helyett családterapeuta?
I.: Nekem is ráment tíz-tizenkét évem arra, hogy a család-hivatás-megélhetés-szolgálat bűvös négyszögében megtaláljam a helyes arányokat és a saját utamat. Mostanra elértem oda, hogy azt csinálom, amit szeretek, és érzem, hogy a helyemen vagyok, de az ide vezető út nem volt könnyű és egyenes nekem sem. Faipari mérnökként főként anyagi megfontolásból dolgoztam, először alkalmazottként, később saját vállalkozásban – azért, hogy meg tudjunk élni, és legyen lehetőségem, időm arra, hogy átképezzem magam. Így végeztem el a mentálhigiénés, majd a családterapeuta-képzést. Hogy miért pont ezeket? Ezek vonzottak, s ebben nyilván a saját sebzettségemnek és gyógyulásomnak is fontos szerepe volt. Viszont ennek köszönhetően tudok ma hitelesen kísérni, segíteni másokat is.
J.: Az egyéni és kapcsolati sebzettségeink Isten segítségével történő gyógyítása nekem is a hivatásommá vált. Bennem például sokáig működött egy külső megfelelési kényszer. A mi klasszikus, értelmiségi keresztény családunkban nekem jutott a jó kislány szerepe, s mivel édesanyám magas beosztásban dolgozott, úgy éreztem, nekem is valami látványos dolgot kell véghez vinnem ahhoz, hogy elismerjenek, elfogadjanak, szeressenek. Egy kicsit lázadó válasz volt erre, hogy majd én elmegyek vidékre, és évekig otthon maradok gyesen. Aztán ahogy itt maradtam a gyerekkel egyedül, elég gyorsan feltámadt bennem a kimozdulás, a tanulás, és végül a gyógyítás iránti vágy. Nekem ezen kellett dolgoznom: hogy elfogadjam a tökéletlenségemet, és összehangoljam a belső igényeimet, illetve a külső elvárásokat.
I.: Nálunk éppen fordítva történt. Nem voltak magas családi elvárások, viszont az érzelmek kifejezése nagyon nehezen, korlátozottan ment. Milyen érdekes: ellenkező irányú sérülésekkel érkeztünk, mégis ugyanarra volt szükségünk, és így tudtuk egymást is gyógyítani…
J.: Amellett, hogy éreztük, hogy nekünk is szükségünk van gyógyulásra és párkapcsolati megerősítésre, erősen motivált minket az is, hogy körülöttünk viszonylag sok hívő család széthullott, miközben keresztény körökben akkoriban még nem volt szokás lelkigondozói segítséget igénybe venni. Azt láttuk tehát, hogy már a hívő házaspárok sincsenek biztonságban, hogy a hit és az ima önmagában sajnos nem elég ahhoz, hogy egyben maradjon egy házasság.
Lassabban, bölcsebben
Korábban említettétek, hogy a közös munka azért csapdákat is rejt…
I.: A ránk jellemző folyamatos szakmai útkeresésben – amely egyben a saját önismereti munkánk része is volt – elkezdtünk együtt párokkal foglalkozni, és éreztük, hogy van hozzá affinitásunk. Bennem mindig is erős volt a vágy a Judival való közös szolgálatra, és ez az évek során nem tűnt el, csak pulzált. A közösen végzett terápia jól ment, szerettük is, csak azt vettük észre, hogy megterheli a kapcsolatunkat, ezért végül abbahagytuk. Azóta csak külön-külön végzünk párterápiát, viszont általában együtt vezetjük az Ölelj át! tréningeket, ami a mi kapcsolatunknak is jót tesz.
J.: Most már együtt és külön-külön is kezdünk a helyünkre kerülni, de én például sokáig azt éltem meg, hogy minden jóval lassabban és nehezebben történik, mint ahogyan elképzeltem. Az élet mindig lelassított – hol a gyerekek születése, hol különféle egészségügyi problémák, legutóbb pedig a járvány által. Ez utóbbi során viszont már nekem is sikerült annyira lelassulnom, hogy megtanultam sokkal több mindent értékelni, sokkal több mindennek örülni.
Egyikünk sem alkalmazottként dolgozik, és nagyon szeretjük ezt a szabadságot. Mi több, a Covid óta nincs irodánk Budapesten, mindenkit Mányon fogadunk – meglepően sokan vállalják a kiutazást –, s ezzel nagyon sok időt megspórolunk. A munka-magánélet közötti átzsilipelést mindketten másképp oldjuk meg – én séta, Imre edzés formájában –, és ez jóval egészségesebb, mint autóban üldögélni. Viszont mivel így nincsenek természetes határok a munka és a magánélet között, sokkal tudatosabban kell szétválasztanunk, hogy mikor dolgozunk, mikor végzünk egyházközségi munkát – Imre diakónusként szolgál itt, Mányon –, mikor vagyunk együtt házaspárként, és mikor vagyunk szülők. A munkát igyekszünk a házunk külön bejáratú dolgozórészében tartani, az otthonunkat pedig fenntartani a családi élet, a barátok és a vendégek számára.
A járvány alatt mennyire sikerült folytatni a lelkigondozást, a terápiákat, a képzéseket, a közösségépítést?
I.: Meglepően jól, s ennek az egyik oka az, hogy mi már előtte is dolgoztunk online. Úgy hozta az élet, hogy előtte is voltak külföldi megkereséseink, külön élő párok is fordultak hozzánk, tehát volt ebben némi tapasztalatunk, és ez a járvány kitörésekor hatalmas előnynek számított… Például elsőként vettem a bátorságot, hogy idehaza online Ölelj át! csoportot indítsak, aminek a tapasztalatait később workshopok formájában adtam tovább a kollégáknak. A lelkigondozói munkánk, terápiáink is viszonylag zökkenőmentesen mentek át online üzemmódba, s ez így is maradt: vagy kijön ide hozzánk valaki, vagy online találkozunk. A közösségépítés is meglepően jól működött a virtuális térben; úgy tűnik, az embereknek nagy szükségük volt ilyen találkozásokra, ha már személyesen nem lehetett.
J.: Ugyanezt tapasztaltam meg én is. Emellett nekem sokat segített a járvány a megfelelő fontossági sorrend felállításában is. Tudom, szerencsések vagyunk abban az értelemben, hogy sem anyagilag, sem egészségügyileg nem érintett minket rosszul a Covid, de az is igaz, hogy megtanultuk értékelni azt, ami igazán fontos. A járvány segített a kirepülni készülő gyermekeink elengedésében is. Már mind a négyen máshol tanulnak, és csak hétvégente látjuk őket, de olyan jó volt egy kis időre még visszakapni őket… Úgy érzem, ezek után könnyebb lesz majd a teljes elengedés. Közben persze folyamatosan keressük azokat a lehetőségeket, amelyek majd kitöltik az így keletkezett űrt.
Megjelent a Family 2022/1. számában.
A szerzőről
