Muszáj egy vallomással kezdenem. Egy ideje észrevettem, hogy egy kétbetűs kis kötőszó folyton odasettenkedik a határozott igenjeim mögé. „Igen, jól vagyunk, de most…” „Igen, sikerült, de…” „Igen, végre megvan, de…”
Ó, jaj, mennyi ilyen de van az életünkben! Amikor megnyugodhatnánk, mert elértük, amit szerettünk volna, vagy mert éppen nincsenek nagyobb problémáink – bennünk mégis nagyítóval is alig lehet felfedezni az elégedettség nyomait. Egy kényelmetlen de lopja el alattomosan az örömünket és a hálánkat, növeli a keserűségünket. Mert másoknak bezzeg még szebben, jobban, többet sikerült, vagy mert nekik könnyebben ment. Ez a kényelmetlen de ültet el újabb és újabb vágyakat is a szívünkbe, elhitetve, hogy ha azokat elérjük, akkor – és csakis akkor – majd végre megnyugodhatunk, hátradőlhetünk, örülhetünk.
Előfordul az is, hogy a beteljesületlen álmaink, az efféle mondatok tartanak fogva minket: „Azt szerettem volna, hogy…, de…” „Úgy képzeltem, de…” Miközben ezt a lapszámot készítettük, szíven ütött a felismerés: négy olyan interjúalanyunk is volt, aki arról mesélt, hogy eredetileg nem így képzelte az életét. Szerettek volna korán férjhez menni, gyerekeket szülni, mégis másképp alakult. Nem találták a társukat, vagy nem akart jönni a baba – netán a kettő egyszerre. Vagy a hosszú várakozás után egy sérült gyermek érkezett. Vagy hét hónapra kapták csak ajándékba…
Azonban itt jön egy hatalmas de! Megható volt látni azt is, ahogyan hagyták, hogy a mennyei Atya letörölje a könnyeiket, és a fájdalmukból valami csodaszép született: egy rendíthetetlen bizonyosság arról, hogy az ő kezéből mégsem csúszott ki a kontroll. Hogy terve volt mindazzal, amit átéltek és megtapasztaltak, és hogy ma már nem cserélnének senkivel. Minden nyűgével-bajával együtt megszerették azt az életet, amelyet Isten szánt nekik.
Hiszem, hogy nem véletlenül kaptuk tőlük ezeket a történeteket, hanem hogy egy kicsit elgondolkozzunk mi is, és figyeljük az igenjeinket: vajon nem settenkedik oda mögéjük egy-egy alattomos de…? Nyári pihenésünk során, egy csendes alkonyateste vagy harmatos reggelen, nyugágyban, vízparton vagy hegycsúcson üldögélve merjünk őszintén szembenézni ezekkel az érzéseinkkel. Ha a fájdalmainkat, kételyeinket, keserűségeinket nem dédelgetjük, hanem Istenünk kezébe tesszük, akkor ő el fogja simítani őket. És akkor egy másfajta de is megszülethet a szívünkben. Meg fogja mutatni nekünk, hogy igen, ez az életünk valósága, igen, ez történt, de a végső szó akkor is az övé. Márpedig a világmindenség Ura sosem fogy ki az ötletekből, hogy miként fordítsa a rosszat jóra, hogyan fakasszon áldást a próbákból, és csaljon újra nevetést az ajkunkra. Ő bármikor kezdhet így egy mondatot életünk lapjain: Igen, de… És abból mindig valami csodaszép születik.
Győri Virág
főszerkesztő
A szerzőről
