Éjszaka van, ébren hallgatom, ahogy a szél tombol odakint. Aludni sem hagy a zúgás, süvítés – jár az agyam, maradhatott-e kint olyan, amit felborít reggelre…? Aztán csöndben hálát adok a házunkért, ahol ebből az ítéletidőből semmit nem érzek: barátságos meleg vesz körül, nem húz az ablak sehol. Milyen félelmetes is lehet ez ott, ahol dideregve figyelik a szél pusztítását…!
Töprengek tovább éberen: vajon a mi közös házunk, a házasságunk, hogy állja a szelet? Felkészültünk a nem várt időkre, vagy meglepnek, és felkap minket a forgószél? A pénz vagy a gyereknevelés gondja leviszi-e a cserepeket a házunkról? A hétköznapok monoton zúgása, a megoldandó feladatok szele megrepeszti-e a falakat?
És amíg a vihart hallgatom, hálát adok érte, hogy biztos alapra építkezhettünk. A tomboló időt ugyan az sem riasztja el, a zúgás, süvítés minket is ijeszt, de bízhatunk benne, hogy az alap, akire támaszkodunk mindketten, összetartja a házat: a házasságot.
Reggel aztán látszik, mit végzett a vihar az éjjel: leszaggatott nádszövetek, letört ágak, felborított kukák és trambulinok mutatják, milyen ereje volt.
Én pedig hálát adok érte, hogy megállított egy pillanatra…
A szerzőről
