Hogyan tanítsuk meg gyermekeinket a pénzzel bánni?
Csemetéinket nap mint nap ezerféle új ismerettel bombázzák az iskolapadban. Egy dolog azonban biztosan van, amelyről szinte semmit sem tanulnak, pedig óriási szükségük lenne rá – és ez a felelősségteljes pénzhasználat. Így hát, nincs mese, nekünk, szülőknek kell nevelnünk őket ezen a téren. De hogyan tegyük?
A nevelést mindig valamilyen célkitűzéssel érdemes kezdeni. Nem irreális elvárás, ha azt szeretnénk elérni, hogy gyermekünk tizennyolc éves korára elsajátítsa a főbb pénzügyi alapokat: a pénzbeosztás és -megtakarítás fortélyait, a kölcsönkérés velejáróit, a munka és a fizetés összefüggéseit – úgyhogy érdemes mindvégig ezt a célt tartanunk a szemünk előtt.
Ha a gyermekeink abban a hitben nőnek fel, hogy a falból jön a pénz – vagyis egy épület falába épített ATM adja ki a szülőknek némi billentyűnyomkodást követően –, és nem ismerik a pénzhasználat szabályait, akkor képtelenek lesznek a felelősségteljes, önálló életvezetésre. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy újra és újra elismételjük, elmagyarázzuk nekik a leglényegesebbeket – akkor is, ha látszólag nem érdekli őket.
Szavainknál azonban jóval többet mondanak a tetteink, tehát a példaadás is kulcsfontosságú. Nekünk kell elöl járnunk a takarékoskodásban és a pazarlás kerülésében. (Ha Jézus az ötezer ember megvendégelése után összeszedette a tanítványokkal a maradékot, mi sem tehetünk másként, mint hogy takarékosan élünk…) Természetesen ez nem jelent fösvénységet. Az alapszükségek minőségi betöltésére kell törekedni, nem pedig valamiféle sótlan és elviselhetetlen életre.
A zsebpénz
Ennek célja nem az, hogy legyen miből édességet venni, hanem hogy a gyermek védett környezetben megtanulja a pénzzel való helyes bánásmódot: hogy tudjon adakozni, megtakarítani, költeni, célokat kitűzni és kicsiben eljátszani azt, ami majd felnőttként várja. Azt javaslom, hogy akkortól adjunk zsebpénzt, amikor a számokat és az alapműveleteket már megtanulta az iskolában, tehát legkorábban az első tanév végén, második osztály elején. Mértékét a gyermekek száma, a család anyagi helyzete is meghatározhatja, de semmiképpen se legyen sok. A kor előrehaladtával növekedhet ez az összeg, és később különmunkával is kiegészíthető.
Gyermekeink már az óvodában szembesülnek azzal, hogy csoporttársaik egy része náluk szegényebb családból, míg mások jobb anyagi körülmények közül érkeznek ugyanabba a terembe. Az a szerencsés, ha az oktatási intézmény a társadalmi egyenlőtlenségeket jelentősen tompítani tudja, de ettől függetlenül biztosan bele fogunk futni olyan helyzetekbe, amikor gyermekünk „menő” ruhát, szórakozást, okostelefont, biciklit vagy éppen édességet, több zsebpénzt kér – esetleg követel – tőlünk. Nagy bölcsességre van szükség ahhoz, hogy a korának megfelelően el tudjuk magyarázni neki, mi a különbség az ember igazi szükségletei és vágyai között. Ha túl erős a kortársak nyomása, az bizony eléggé megnehezítheti a dolgunkat.
Járjon-e fizetség a házimunkáért?
Alapvető otthoni feladatok elvégzéséért véleményem szerint nem helyes fizetséget adni, hiszen az ezekben való részvétel a gyermek kötelességei közé tartozik. Ha ezen felül is elvállal valamilyen pluszmunkát (például fűnyírást, autómosást, -takarítást, rokon gyermekre való vigyázást), és azt szépen teljesíti, akkor kaphat érte jutalmat. Így ugyanis megtapasztalhatja, hogy a pénz nem pottyan csak úgy magától az ölünkbe; a fizetségért rendesen meg kell dolgozni.
Középiskolásként – tizenöt, illetve tizenhat éves kortól – ellenőrzött és megbízható helyen akár diákmunkát is vállalhat, amelynek segítségével kiegészítheti bevételeit.
A háromdobozos módszer
A pénzbeosztás gyakorlására igen jó ötlet a háromdobozos módszer. Fogjunk három egyforma, kisméretű dobozt – ezeket akár össze is ragaszthatjuk –, és jelöljük meg különbözőképpen őket.
Az első doboz az adakozásé. Jó, ha a gyerekeink minél előbb megtapasztalják: ahhoz, hogy a keresztény közösségek, karitatív szervezetek, missziók életképesek legyenek, nem számíthatunk csupán az állam támogatására, hanem nekünk kell fenntartanunk őket. Ugyanebbe a dobozba kerülhetnek a jótékonysági célokra (a szegények megsegítésére, katasztrófák áldozatainak segítésére) szánt összegek is. Ezeket a pénzeket rendszeresen (néhány havonta, félévente) közösen juttassuk el oda, ahova szántuk! Ebbe a dobozba kerüljön minden bevétel 10%-a.
A második doboz a megtakarításoké. Mondjuk el csemeténknek, hogy ide tegye a bevételei másik 10%-át. A gyűjtögetéshez érdemes konkrét célt kitűzni, hiszen ez sokkal motiválóbb hatású, mint az öncélú takarékoskodás. Ha sikerült megvenni az áhított dolgot, emlékeztessük őt a megtett útra, és örüljünk együtt vele, amiért ilyen kitartó volt!
Kamasz gyerekekkel már érdemes elbeszélgetni a befektetési formákról is, ezeket úgyis sok félreértés övezi. Ugyanakkor fontos azt is megláttatnunk velük, hogy a biztonságérzetünk nem a birtokunkban lévő tárgyaktól, pénztől függ, hanem Istenben kell, hogy gyökerezzen.
A harmadik doboz a költőpénzé. Ehhez a gyermek a saját belátása szerint férjen hozzá, és költsön belőle. Ha butaságokra szórja el, üljünk le vele, és beszéljük át, de a következményektől (hamar elfogy, és egy darabig nincs) ne próbáljuk megmenteni őt!
Adjunk-e kölcsön, ha szeretne megvenni valamit, de még nem tudott eleget összespórolni rá?
Ha valamilyen alapvető fontosságú cikkről van szó, eldönthetjük, hogy ne vegyük-e meg neki inkább mi. Ha egy vágyálmát szeretné így teljesíteni, és mi szívesen támogatjuk őt ebben, akkor ily módon egy védett közegben tapasztalhatja meg, milyen érzés adósnak lenni és akkor is tartozni, amikor a megvásárolt holmi varázsa már elmúlt. Ez esetben viszont ne engedjük el a tartozását, hiszen azt is meg kell tanulnia, hogy milyen nehézségekkel jár a törlesztés.
Legyen-e bankkártyája a gyermeknek?
Csak akkor, ha már érti, hogy mit jelent a pénzt nem kézzelfogható módon kezelni, tehát ennek inkább középiskolás korban jön el az ideje. Akkor azonban már jó lecke arra, hogy felfogja, a számlaegyenleg mögötti számok mit is rejtenek. Hitelkártyát viszont sem akkor, sem később ne adjunk neki, és beszéljük le róla felnőttként is!
Vonjuk be a pénzügyeinkbe!
Igyekezzünk a gyermekeket a koruknak megfelelő szinten bevonni a család pénzügyi életébe! Legyen rálátásuk arra, hogy honnan jön a pénz, és mire kell költeni, ne legyen előttük fehér folt a költségvetés készítése és a kiadások elemzése. Ha nem állunk túl jól anyagilag, azt is elmondhatjuk nekik – persze úgy, hogy ne terheljük túl őket ezzel. Ha fontos döntés előtt állunk, a nagyobb gyerekeket beavathatjuk, megkérdezhetjük az ő véleményüket is, bár a végső szót természetesen nem nekik kell majd kimondaniuk. Imádkozzunk velük együtt is ezekben a helyzetekben! Nagyon megerősítő megtapasztalások lehetnek ezek a család életében, és sokat tanulhatnak belőlük gyermekeink.
Az elengedés ideje
Mindezek mellett próbáljuk meg megmutatni a fogyasztói társadalom veszélyeit is! Értessük meg velük, hogy egy ember értékét nem az adja meg, hogy milyen márkájú ruhát, cipőt hord, vagy hogy milyen telefont használ. Mutassunk rá a hitelek káros következményeire és az értelmetlen fogyasztás romboló hatására!
Ahogy gyermekeink kamaszodnak, fokozatosan készítsük fel őket a függetlenségre, hogy a védőháló leeresztése után is tudjanak a kifeszített kötélen járni – anélkül, hogy leesnének. Jelezzük, hogy ha szükségük van rá, bármikor a rendelkezésükre állunk, de ne legyünk kéretlen és állandó tanácsadók vagy vészmadarak!
Ha ezeket mind megtesszük, nagykorú csemetéink jó eséllyel elboldogulnak majd a pénzügyi útvesztőkben.
A cikk a Family magazin 2012/1. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
