Már harmadjára próbálom elképzelni az emberi életet egy merőben más formájában, mint ahogy gondolni szoktunk rá – körülbelül kétéltűként. Már harmadjára nem megy. Pedig újra kilenc hónapja növesztgetek így egy kis embert…
…aki odabent például rendszeresen csuklik. Mondtam is a férjemnek, milyen jó ezt érezni, mert ebből tudom, hogy lélegzik. Ja, hoppá, nem. Hiszen nem vesz levegőt. Akkor hogyhogy él? Márpedig él, ezt érzem, néha kifejezetten erősen: nyújtózik, bökdös, rugdos (a kisfiunk szerint trambulinozik). Készülődik, „csomagol”, nemsokára érkezik. De hiába látom újra meg újra az ultrahangon, hiába tudom, melyik testrésze körülbelül hol helyezkedik el, olyan nehéz elhinni, hogy ő egy igazi kis ember, aki majd ugyanaz lesz, mint akit kezünkben tarthatunk néhány nehéz óra elteltével.
Mert onnantól kezdve, hogy megszületik, már azt nem tudom elképzelni, hogyan élt ő eddig bennem. És napokig majd ezen gondolkozom: tényleg ezek a lábacskák rugdostak bentről, ezek a szemek próbáltak pislogni a víz alatt, ez a csuklás az, amit éreztem? De hiszen most szuszog, hallom, ahogy levegőt vesz! Most látom, hogy él!
Eszembe jut, milyen furcsa volt látni a nagymamámat, ahogy levegőt vesz még, és ahogy már nem… Mi az élet? Hiszen ő látható volt akkor is, amikor már nem lélegzett, megfoghattuk a kezét – de hiába, már nem élt. Egy magzatot sem látni, sem megfogni nem tudunk, és levegőt sem vesz – mégis él.
Az élet csoda: nem tudjuk felfogni. Felfoghatatlan akkor is, amikor még csak sejtekből áll, amelyek látszólag tétlenek. Akkor is, amikor már dobog egy kis szív, amely még nem is tűnik egy ember testrészének. Akkor is, amikor az élet még levegővétel nélkül, de érezhetően, sőt szemlátomást működik. És akkor is, amikor itt „kint” folytatódik tovább, a két kezünkben. De akkor is, amikor „odaát” megy tovább, Isten két kezében. Ha mindez a véletlen műve, akkor annak a véletlennek épp egy ilyen felfoghatatlanul hatalmas és szerető Istennek kell lennie.
A szerzőről
