– avagy hogyan lesz egy apró figyelmetlenségből halálos sértődés?
„Bárcsak tudnám, mi van ilyenkor a fejében! – sóhajtunk fel időnként a másik nem furcsaságain töprengve. – De jó lenne időnként az ő szemüvegén keresztül is látni a világot, de legalább egy-egy helyzetet!” Új sorozatunkban a vállalkozó kedvű Parti házaspár tagjai erre tesznek kísérletet: elmesélik, hogy férjként vagy feleségként mi játszódott le bennük egy-egy emlékezetes eset kapcsán.
Egy házasságban az első igazi összekülönbözés mindig nagyon beszédes. Talán mert valahogy ebből nő ki az összes többi, mint Gogol köpönyegéből a realista próza. Nálunk az egyik ilyen emlékezetes összezördülés a „tökmagos pogácsa eseteként” vonult be a közös történelembe.
Ahogyan a feleség látta
Fiatal házasok voltunk, még csak tapogattam az asszonyi lét határait. Takarítás, főzés, mosás – két személyre. Kitalálni az ő szája íze szerinti finomat napról napra, nem hajnali kettőre hagyni a vacsorát, kivasalni a ruháit – ezer és egy feladat, és én csak halmoztam a kudarcokat. Pedig úgy szerettem volna igazán jó, gondoskodó feleséggé válni!
Egy alkalommal vendégségbe indultunk egy ismerős házaspárhoz. Útközben beugrottam süteményért a szomszédos cukrászdába, s vettem az útra kettőt a híresen jó tökmagos pogácsájukból. Egyet a férjemnek (ó, én asszonyok gyöngye!) és egyet magamnak (nyilvánvaló, hogy az én kedvencem az ő kedvence is, hiszen egy test vagyunk, vagy nem?!). Ahogy behuppantam a kocsiba, mindjárt mondtam is, hogy vettem neki is tökmagos pogácsát, és kész vagyok arra, hogy egy-egy darabkát letörve a szájába adagoljam az odafelé vezető úton.
Nem kérte. Illetve ez nem teljesen igaz, inkább csak a fejével bólintott, ami számomra nem volt teljesen világos. Mármint hogy milyen irányba is biccent az a nemesi arcél, hogy igennel vagy nemmel felelt-e, de mivel szerettem volna, hogy ő minél hamarabb élvezhesse a világ legfinomabb pogácsáját, a saját vágyaimat háttérbe szorítva újra a szája felé tuszkoltam. Nem kérte. Hát persze, hisz az út picit kanyargott, de amikor a busz mögött lassított, újra megkíséreltem belevarázsolni a falatot, s a piros lámpánál megint. Erre az én birkatürelmű párom magából kikelve erélyesen felszólított, hogy hagyjam őt békén.
Ezt a hangnemet hogyan is engedheti meg magának valaki egy gondoskodó feleséggel szemben? Mást sem csinálok, mint a kedvét lesem-keresem naphosszat! A saját szükségleteimmel sem törődök, boldogan áldozom fel a házastársi szeretet oltárán! A mindenkori gondoskodásomat egy tökmagos pogácsába sűrítve, a szeretetembe csomagolva adtam át a szerelmemnek, de ő azt egyszerűen visszautasította! Sőt: nem is a tökmagos pogácsát utasította vissza, hanem engem – mint a feleségét, mint nőt!
Tehát tulajdonképpen nem szeret. Ezt akkor mindjárt meg is mondtam neki – olyan hangerővel, amilyet a súlyos helyzet megkívánt. És természetesen kértem, hogy álljon meg, hadd szálljak ki az autóból, mert ezek után vége a házasságunknak.
Nem állt meg a Clark Ádám téren, s ahogy mentünk át a Lánchídon, az egész elrontott életünk feletti keserűség összegyűlt a szívemben. Éreztem, hogy nincs visszaút, ebből a helyzetből nem lehet kijönni. Nincs az a bocsánatkérés, amely elég lenne, de ahogy bámultam ki a kocsi ablakán, az a szörnyű érzés kerülgetett, hogy a párom nem is akar bocsánatot kérni. Csendben a váláson gondolkodtam, mikor halkan megszólalt mellettem a férjem: „Tiszta szerencse, hogy el vagyunk pecsételve, mert egy örök életen keresztül boldogíthatjuk egymást.”
Na, tessék! Még az önsajnálatomnak is lőttek! Így fulladt röhögésbe, majd hálaadásba az első komoly összezördülésünk.
Judit
Ahogyan a férj látta
A feleségemet sokszor azon kapom, hogy „titkos féreg” rágja, nem akar kimondani bizonyos gondolatokat, mert már régen lejátszotta magában, hogy én arra mit fogok válaszolni… Nekem más tud belső feszültséget okozni: például hogy vajon miért nem látja az én drága párom a dolgok sorrendiségét?
Ismerős házaspárhoz erős késéssel indulva ebédelni (hogy a késés kinek a hibája, arról ne legyen szó; nyilván az enyém…), a párom még lazán odavet egynéhány állomást, amelyeket a cél felé haladva útba kellene ejteni. Idegszálaim megfeszítve próbálom szétválogatni a sürgőset a fontostól, kihagyva az „oda csak azért ugorjunk be, mert úgyis arra megyünk” köröket. Az anyósülés felől kezdődő duzzogást érzékelek, de „célra tarts” van, s megállok a cukrászdánál, mert állítólag az aztán tényleg életbe vágó. Újabb negyedóra megy a kukába, mire feltűnik a kedves feleségem két csomaggal.
Autózunk az „enyhén” kanyargó szerpentinen, most már tényleg erős késésben vagyunk. Vajon mi a csudáért akar a feleségem rám erőltetni egy nyamvadt pogácsát ebéd előtt? Elsőbbségadás kötelező – és jön a pogácsa. Piros lámpa – és jön a pogácsa. Zebra – és jön a pogácsa. Jobbkezes utca – és jön a pogácsa. Éles kanyar, csörög a telefonom – és jön a pogácsa. A következő pirosnál az eddiginél nagyobb nyomatékkal mondom, hogy nem kérek.
Magamban elemzem az útvonal-lehetőségeket; mégis hol lehet a legkisebb dugó, jó lenne valamit lefaragni a késésből, de legalábbis tartani a szintidőt. Mire felfogom, hogy becses nejem vérig sértve ül mellettem, már fogalmam sincs az okról és arról, hogy miként engeszteljem ki… Kirobbanó szóáradatából annyit értek meg: nagy baj van. De vajon mi?
Jobbkezes utcák sora, itt a múltkor is rossz helyen fordultam be, próbálok koncentrálni. Ekkor jön (hiszem, hogy felülről) egy dünnyögve elmondott, óvatos megjegyzés, amelyet épp a közös reggeli áhítatunk során olvastunk… Kiélezett helyzetekben, ha kezd sisteregni köztünk a levegő, azóta is emlegetjük ezt az ominózus mondatot. „Tiszta szerencse, hogy el vagyunk pecsételve, mert egy örök életen keresztül boldogíthatjuk egymást.”
Ferenc
A szerzőről
