Egy évekkel ezelőtti reggelen vidáman, a fáradságos munkával megszerzett zsákmány feletti öröm miatt a dudálást, tülekedést is derűsen szemlélve ültem a pesti dugóban. A hátsó ülésen békésen olvadozott szerzeményem, hűtőtáskám tartalma, amelyet egy vidéki vágóhídról hoztam magammal. A Szemészeti Klinika felé tartottam.
Gyengébb idegzetűek hagyják ki a következő bekezdést, a következőkben ugyanis néhány orvosi műhelytitkot készülök megosztani a kedves olvasókkal. Mindezeket csak azért mesélem el, hogy később együtt gondolkodhassunk egy másik, finomabb műtétről is.
A táskában ugyanis disznószemek várták, hogy lelkes szemsebésztanoncok megoperálják őket. Komoly látásjavító hatást nem vártunk a műtéttől, a leendő doktorok gyakorlati tudásának elmélyülését azonban igen. A beavatkozás ugyanazokkal a műszerekkel, ugyanolyan ultrahangos géppel, operáló mikroszkóppal zajlott, ahogyan a nagyműtőben szokott – azzal a különbséggel, hogy a szemnek már nem volt gazdája… De a disznószem mérete nagyjából akkora, mint az emberi szemé, és a szerkezete is közel azonos, így kiválóan lehet rajta gyakorolni a szürkehályog eltávolításának műtéti lépéseit.
Egy orvosjelölt ugyanis csak akkor vághat neki az első igazi szemmegnyitó beavatkozásnak, ha az összes lépéssel tisztában van, és a laborban is szép számmal sorakoznak a lencsecserén átesett disznószemek, valamint ha hűségesen végigasszisztált több száz műtétet, és begyakorolt egy sor mozdulatot. (Kifinomultabb infrastruktúrával rendelkező szomszédainknál a disznószem után – vagy helyett – szimulátoron is operálhatnak a lelkes rezidensek, nálunk ez még finoman szólva „nem része a napi rutinnak”, a szájtátós irigykedés kategóriájába tartozik…)
Jó, jó, ez nagyon érdekes – gondolhatja a türelmes olvasó most magában –, majdnem olyan, mint Vészhelyzetet nézni, de mi az a finom műtét, amelyről gondolkodnunk kellene, és mi van azzal a címben emlegetett bicskával?
Hm. Hát az, hogy ha por megy a szemünkbe, nem rohanunk el azonnal egy gyakorlott szemsebészhez. Gyakran még a gyulladásokat is orvosolni tudjuk házilag – kamillával, türelemmel. A bátrabbak akár egy szemhéjszéli kis árpával is elbánnak egyedül, de szürkehályogot azért egyikünk sem áll neki otthon a lámpafénynél kisollóval eltávolítani. Ahogyan egy EKG miatt sem kérünk időpontot az ország legismertebb szívsebészétől. Ám ha esetleg szívátültetésre van szükségünk… Az már más. Akkor bizony elővesszük az ismerősöket, az internetet, és megkeressük a legeslegjobb szakembert. Aki ért hozzá. Aki vállalja. Nem, ez így még mindig nem pontos: aki úgy vállalja, hogy ért is hozzá. És nem kérjük meg Lali bácsit, az ezermestert a szomszédból, hogy ugyan, adja már kölcsön azt a jó kis halhámozó bicskáját, mert az olyan éles, hogy azzal bármit el lehet vágni…
Tanácstalanul
Néhány napja régi jó misszionárius barátainkkal üldögéltünk egy étteremben. Nagyokat nevetve, sóhajtozva, könnyes-vidáman idéztük fel az együtt töltött éveket, a visszautazásuk óta eltelt időt.
Mary és John (nevezzük őket így!) ötvennek sem látszó hatvanas házaspár, akikből sosem látott derű árad. Pedig tudom, milyen évek vannak mögöttük: életváltások, betegségek, gyermekeik kirepülése, az azóta is áldásosan működő misszió gondjai…
– Tudjátok – mondja a beszélgetés egy mélyebb pillanatában John –, volt olyan időszak az életünkben, amikor ültünk a kanapén a feleségemmel, és azon gondolkodtunk, hogy vajon van-e még egyáltalán valami, amiben egyetértünk. És néztük-néztük egymást, míg azt nem mondtuk: semmi. Jelenleg nagyon távol vagyunk egymástól… Aztán valahogy mégis eljutottunk odáig, hogy Isten szeretete közös bennünk, valamint az is, hogy sok évvel ezelőtt mindketten úgy éreztük, hogy egész életünkben egymásban szeretnénk gyönyörködni… Először Mary ment el a súlyos depressziójával orvoshoz, majd amikor kezdett meggyógyulni, a tanácsadó engem is meghívott, hogy részese legyek a kezelésének. Kiderült, hogy velem sokkal több baj van…
Kis idő múlva csillogó szemmel mesélik, hogy mennyire fontos volt számukra az az időszak, amikor megismerték saját magukat, a kapcsolatukat, egymást.
– Majdnem egy évig jártunk szakemberhez – folytatja John. – És csak azt sajnáljuk, hogy mennyi időt elvesztegettünk, mert nem ismertük magunkat sem.
Nézem őket, és közben magunkat is látom: újra átélem azt a katarzissal felérő érzést, amelyet hasonló helyzetben mi is megtapasztaltunk. Merthogy valami nincs rendben velünk, huszonakárhány éve házas párokkal, ez tény. Ahogy kirepülőben vannak a csemetéink, ráébredünk erre, és nem találjuk a fogódzót. Már nem rohanunk elvesztett cumik, babák és kisautók után, nem hordjuk egy logisztikai szakember rutinjával öt különórára a három csemeténket. Lecsendesedik valami, elülnek a külső zajok. És ott vagyunk tanácstalanul, nem tudva, mi és miért történik velünk.
Magától nem megy?
És ekkor jönnek a „bicskások”. Akik olyan okosakat mondanak. Hogy csak szeretni kell egymást, meg hinni kell és imádkozni, és csak azt tenni, amit az Ige mond. Olyan egyszerű…! És mi ülünk a saját kis kanapénkon elkeseredve, egymást nézve, hogy nekünk miért nem megy, ha ez ilyen egyszerű? És miért kapunk össze egyre elkeseredettebben egy-egy ilyen beszélgetés során, amikor éppen közeledni szerettünk volna egymáshoz?
Hm. Lehet, hogy ez már nem szálkakivétel, nem kamillateával enyhíthető gyulladás? Lehet, hogy ide szakember kell?
Szinte hallom a sikítást, kedves olvasóm: hiszen Isten mindenre válasz, a Bibliában minden benne van, a hit hegyeket mozgat, minek ide szakember? Esetleg nem is csak egy „mezei” lelkigondozó, hanem egy szak-em-ber.
Be kell, hogy valljam, bizony csodálatos, léleksimogató élmény volt, amikor egy drága baráti házaspár – mindketten „pszichoszakemberek”, Isten hűséges szerelmesei – kanapéján ültünk, ilyesféle mondatokat hallgatva: „Nem akarsz róla beszélni?” Kedves, megértő mosoly fogadta a nemleges választ, majd így hangzott a nem várt folytatás: „Nem baj, ezzel nem vagy egyedül. Senki nem akar a nehézségeiről beszélni, de most mégis arra kérlek, hogy oszd meg velünk azt, ami benned van.” (Eddig senki nem mert mást mondani, mint azt, hogy jó, hát akkor ne beszélj…) Vagy: „Édesem (ez nekem szólt), ha ezt mondod neki, ezzel végleg lezárod a kommunikációt, és nem fogja tudni soha elmondani neked azt, amit valójában nagyon szeretne. Légy érzékenyebb a megfogalmazásnál!”
Hogy miért volt léleksimogató, amikor helyreigazítottak? Amikor szembesítettek önmagunkkal, az ügyetlenségeinkkel, hibáinkkal, bűneinkkel? Hogy miért tudtunk olyan kérdéseket megfogalmazni, amelyek azelőtt mindig csendbe vagy könnyekbe fulladtak?
Mert a barátaink szakemberek is voltak. Nem jobbak vagy mélyebb hitűek, mint a korábbi tanácsadók, egyszerűen csak jobban ismerték a szakmájukat. Ami nekünk hatalmas felszabadító mondat, az számukra csupán kommunikációs technika volt. A lélek és a kommunikáció tudósaiként képesek voltak arra, hogy segítsenek nekünk, hogy az érzelmi, személyiségbeli és még ki tudja, milyen akadályokon túllépve végre teret tudjunk adni Istennek. Miért, ez magától nem megy?
Hát… bizony sokszor nem. Hogy vannak csodák? Igen, operáló orvosként is pontosan tudom, hogy vannak. De azok csodák. Isten egyedi és természetfölötti meglátogatásának az ajándékai.
Nem könnyítjük meg a saját életünket azzal, ha a kapcsolatunkban rejlő problémáinkkal megfelelő szakemberhez fordulunk? Ijesztő, ha esetleg pszichológusnak, pasztorálpszichológusnak vagy okleveles lelkigondozónak hívják? Inkább rábízzuk a szívműtéteinket Lali bácsi bicskájára?
Természetesen tudom, micsoda áldás, ha az egyik barátnő meghallgatja a másikat; ha a tapasztalt nagymama bölcs tanácsot ad valami miatt csalódottan sírdogáló ifjú házas unokájának; ha két férfiember a meccs szünetében megosztja egymással egyébként nem megosztható gondjait, vagy hogy milyen ereje van egy-egy pásztori beszélgetésnek.
Mert Isten, a mi drága, kedves mennyei Atyánk mindenhol ott van. De mégis: szívműtétet bicskával?!
A szerzőről
