Az elmúlt hetekben új kihívás terjedt el, amelyet a TeSzedd mozgalom már korábban is népszerűsített, most azonban #trashtag megjelöléssel még többekhez elért: az önkéntes szemétszedés. A kihívás lényege az, hogy az önkéntes szemétszedő (azaz bárki) lefotóz egy területet, ahol összegyűjti a szemetet, és egymás mellé teszi az akció előtti és utáni képeket. A teli zsákokkal együtt megörökített végeredmény pedig magáért beszél.
Gyerekként sosem tudtam elképzelni, hogyan kerülnek a lomok és háztartási hulladékok szanaszét. Hogyhogy, hát nincs otthon kukájuk? És nem látták a szüleik, amikor szemetelnek? Az fel sem merült bennem, hogy ezek az emberek már „fölnőttek”, és hogy valószínűleg nem volt semmi következménye gyerekkorukban, ha eldobták az utcán a rágó papírját. Vagy a rágót. (Hogy undorodtam mindig a padokra ragasztott daraboktól, pláne, ha véletlen belenyúltam…!) De hogy milyen út vezet addig, hogy felnőve már tévét, hűtőt, kanapét dobjanak ki a mezőre, végképp nem értem…
A „jövő gerenrációját” nevelgetve úgy gondolom, magától értetődő, hogy továbbadjuk gyerekeinknek is: soha nem szemetelünk. Sem kiránduláson, sem játszótéren, sem utcán, sem templomban, sem moziban, sem lelátón. Nyilvánvalóan ezt sem tanulják meg azonnal, ahogy totyogni kezdenek, így nem árt még egy ideig utánuk nézni, nem esett-e ki a kezükből véletlenül valami. Akiket viszont nevelnek ebben is, minden bizonnyal nem lesznek szemetelő felnőttek. (A kamaszkorról sajnos még nincsenek saját adataim. :))
De amilyen egyértelmű, hogy fizikailag nem szennyezzük a környezetünket, olyan egyértelműnek kellene lennie, hogy lelkileg sem tesszük… Szemétkedés: még a szó töve is azonos. Nem szemeteljük tele egymás lelkét bántással, beszólással, rosszindulattal. (Hogy ez mennyivel nehezebb, mint a csokipapírt nem elejteni…!) Nem hagyjuk el „véletlenül” epés megjegyzéseinket, nem szórjuk el ártatlannak tűnő kis gonoszkodásainkat, mert ezeknek a lebomlási ideje néha megdöbbentően hosszú. Akár élethosszig is tarthat…
A szerzőről
