Belegondoltak már, kedves Olvasók, hogy csodák százai vesznek körül nap mint nap minket? Vannak köztük hangosabbak, megdöbbentőbbek – gyógyulások, pálfordulások, újrakezdések –, és akadnak csendesebbek, hétköznapiak is: gond nélküli hazaérkezések, sikeresen vett akadályok, hirtelen elpárolgó félelmek… Hányszor csak az előbbieket vesszük észre! Pedig ezek is Istenünk gondviselő szeretetét hirdetik. Ne hagyjuk hát elillanni őket!
Akkoriban igencsak szűkösen éldegélt a családunk. Ha a hónap elején befizettük a törlesztőrészletet, a csekkeket, az óvodai étkezést, a tizedet, jutott még egy nagybevásárlásra, aztán Isten kegyelmére bíztuk magunkat. Csodák tucatjai révén tapasztaltuk meg a mennyei gondviselés valóságát. Két-három éven át is eltartott életünknek ez a pusztai időszaka, és bizony nem volt mindig könnyű elhordozni, megélni a folyamatos kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot.
Fogalmam sincs, hogy mikor, hogyan és miért fészkelte be magát a gondolataimba, de egyszer csak vágyaim netovábbja – s egyben szerencsétlenségem megtestesítője – egy arckrém lett. Egy tégely akármilyen, mindennapi arckrém. Az egészben az a vicces, hogy korábban – azokban az években, amikor bármit megvehettem volna magamnak – sosem használtam. Ám most erre vágytam, de nagyon. Közben sokszor megsajnáltam magam, hogy mennyire elveszett, elfelejtett, szerencsétlen gyermeke vagyok is én Istennek. Minden erőmmel őt szolgálom, s mégis olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülök, hogy egy nyavalyás arckrémet sem vehetek magamnak?!
Azon a nyáron egy erdélyi romamisszióban ismertem meg futólag egy talán még nálunk is szűkösebb körülmények között élő hívő családot. Egy utazásunk kapcsán hetekkel később pár percre beugrottunk hozzájuk. Az ajtóban búcsúzkodva látom, hogy a férj valamit dugdos a háta mögött, majd kicsit zavartan kérdezi:
– Bár alig ismerjük egymást, s talán furcsa, hogy most ezt kérdezem: nem sértenélek meg, ha ajándékoznék neked egy arckrémet?
Biztos kiülhetett a döbbenet az arcomra, mert tovább magyarázkodott:
– Nem mintha azt feltételezném, hogy nem tudsz magadnak venni egyet. Tudod, én targoncásként dolgozom, s tegnap az egyik szerelvényről rakodás közben leesett egy karton arckrém. Mivel megsérült a csomagolás, a tulajdonos nekem adta. S most eszembe jutott, hogy talán te is örülnél egynek.
De még hogy örültem neki! Kimondhatatlan érzés volt, hogy a mindenható Isten, aki az egész univerzumot igazgatja, tud rólam. Nemcsak a nagy dolgokról, a fontos kérdésekről, hanem a legbelsőbb gondolataimról, vágyaimról, jelentéktelen „ügyeimről” – így erről az arckrémről is. S mi mindent megmozgatott, hogy megmutassa: bár a pusztaság völgyein vitte keresztül családunkat, sosem vette le rólunk gondviselő, atyai tekintetét.
A szerzőről
