A magzat fogantatásától a szülés pillanatáig tartó röpke kilenc hónap annyi változást és élményt hordoz magában, amennyit nem sok kilenc hónap az ember életében. Többeken a nagy hír hallatán kitör egyfajta „anyagrendezési pánik”: azt sem tudják, hogy a bababolt kifosztásával vagy a lakásfelújítással kezdjék. Pedig az is épp elég változás, amely ilyenkor belül, önmagunkban zajlik. Persze csak akkor, ha hagyjuk.
A várandósság és a szülés közel az emberiség felét érintette, illetve érinti, a „várva levés” és a születés pedig mindannyiunkat, így talán érdemes a folyamattal kicsit behatóbban foglalkozni. A „szülés” mint hívószó leggyakrabban a „fájdalom” szabad asszociációját idézi fel – nem egészen alaptalanul. De vajon az életadásban ez volna a legfontosabb? Vagy ha nem ez, akkor mi?
Az anya tud szülni, a magzat pedig képes megszületni, azaz mindketten ismerik a születés kódjait; az anyát ezért nem a szülésben, hanem a kód felnyitásában, mobilizációjában kell segíteni – fogalmazott Bálint Sándor szülészorvos egy helyen. Ezen a nyomon továbbhaladva: az említett kódok milyen más, még mélyebben lévő kódokat nyit(hat)-nak föl bennünk? Mit tanulhatunk a természeten keresztül – úgy, hogy azt soha ne tudjuk elfelejteni? Az életadás folyamatának három fő szakasza, feladata: a befogadás, a hordozás és az elengedés egész anyai szerepünket meghatározza.
Osztozni a teremtésben
A másik ember befogadásához saját magunk nyitottságára van szükség. Ilyenkor engedjük, hogy a másik a részünkké váljon; épp ezért nem mindegy, hogy belül mennyire fogadjuk el őt – és mindazt, amit vele együtt kapunk. Sokszor nehéz abban nyugalmat találnunk, amiről nem mi döntünk. Rengeteg előzetes elvárásunk van egymással szemben és az eseményekkel kapcsolatban is. Az időjárás alakuljon így, az anyósunk, a menyünk viselkedjen úgy, a barátunk, házastársunk legyen ilyen, a gyerekünk matekjegye legyen olyan. Érdekes mindezeknek a korai, gyermekváráshoz köthető megnyilvánulására gondolni: a magzattól még nem várunk el semmit, úgy szeretjük őt, ahogy van: rejtettségében, titkaiban. Vagy mégsem?
Magyarországon 1970 és 2002 között azoknak a szülőknek, akiknek (pusztán valószínűsítő arányszámmal) Down-szindrómás babát jósoltak, csupán alig több mint két százaléka nem vetette el a babát. Mindemellett a 2001-es népszámlálás alapján a lakosság 71 és fél százaléka kereszténynek vallja magát. Mert hát mi van, ha nem az történik, amit (el)vártunk? Jön az összeomlás – és ez teljesen normális. Nehéz lemondani a saját terveinkről. Nagyon nehéz. És arról az illúzióról is, hogy az életünket kizárólag mi irányítjuk. Márpedig az, ami olyan életbevágóan fontos, mint a születés vagy a halál, különös módon nincs ránk bízva. Ezzel, az emberlét végességével, határaival, korlátaival az első emberpár óta mindannyiunknak meg kell küzdenünk.
Az igazi befogadás valójában igen az ismeretlenre, igen az összes titokra, amelyet csak a Teremtő ismer. Végső soron igen arra, hogy csak emberek vagyunk. De valójában ekkor tárul ki a végtelen, ekkor tárul elénk a terv, az isteni, és rájövünk, hogy mindent másként is lehet. Sőt. Hogy érdemes másként.
Ketten egyben
A várandósság következő feladata a hordozás, de mi is ez valójában? A magzatot úgy tartjuk meg, hogy vigyázunk rá – vagyis egészségesen élünk: rendesen eszünk, pihenünk, mozgunk, szeretünk stb. Mi magunk! Kismamaként még evidencia, hogy a másik hordozása egyenlő a saját magamra való vigyázással, hiszen amit én átélek, átéli ő is. Később biztosan másként van ez? Ha előhívjuk gyermekkori emlékeinket, valószínűleg kapásból rábukkanunk egy-két olyan jelenetre, amikor azért voltunk boldogtalanok, mert a szüleink azok voltak. Amikor azért szorongtunk, mert apa és anya veszekedett – nem velünk, hanem egymással. Mégis: mindezeket a gyermek zárja magába a legmélyebben.
Érdemes a babavárás luxusából meríteni újra és újra: merjünk jól lenni, mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a környezetünk is jól legyen. „A gyerekért mindent” jelszó alatt nem kell máglyára küldenünk a saját párkapcsolatunkat, egészségünket, pihenésünket, sőt az összes pénzünket sem. Inkább örülni és szeretni tanítsuk meg őt – azzal, hogy képesek vagyunk az örömre és a szeretetre, nem csak felé.
Itt az idő
A babavárás vége az elengedés pillanata, a szülés az elengedés cselekedete. A testünk nagyon bölcs, és már ekkor megtanít arra, hogy a szenvedésünk életet ad, mert a mi fájdalmunk az, ami tágítja, készíti az utat a jövevény számára. Ez kemény munka, amelyben növekednünk kell, amely a határainkat feszegeti minden tekintetben – éppen úgy, mint a leváláskor. Talán ugyanakkora rácsodálkozás felnőtt gyermekünkre tekinteni, mint valaha az újszülöttre – mert eddig valahogy másmilyennek képzeltük…
A szülés ideje mindenképpen eljön, a baba megállíthatatlan – de azt vajon észrevesszük-e, hogy mikor van itt az elengedés ideje? Segítjük vagy hátráltatjuk gyermekünket önálló lépéseiben? A szülést jóslófájások készítik elő – ehhez hasonló lehet később a 18. születésnap, az elköltözés vágya, az eljegyzés. Ezek a jelek ugyanígy segíthetnek, készíthetnek – főként akkor, ha szeretjük a szoknyánk szélén tudni csemeténket, függetlenül attól, hogy két- vagy huszonkét éves. Mert most is az engedés útja az, amellyel segítjük őt, amely által életet adunk neki. Engedni, hogy más létformába lépjen, engedni, hogy szabad önmaga legyen. Amit eddig nem tudtunk neki elmondani az életről, azt most már nem is kell, mert nem is lehet.
Tudunk-e szülni újra és újra – tudunk-e életet adni?
A cikk a Family magazin 2011/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
