Egyszer mosogatás közben felém fordult a hároméves kislányom, és megkérdezte: „Amikor te kicsi voltál, ki volt az anyukád?” „A nagyi” – feleltem. „És amikor én nagy leszek, akkor nekem is ő lesz az anyukám?” Hát, azt hiszem, fején találta a szöget, én is ezen gondolkozom már jó régóta… Szabaddá tudom-e tenni magamat attól a neveléstől, amelyet kaptam? Van-e esélyem arra, hogy a múlt hibáit ne örökítsem tovább? Vajon amikor a mi gyermekeink felnőnek, miről – vagy kiről – mesélhetnek majd a pszichológusnak?
Amikor belevágtunk a családalapításba, azt hittem, készen állok az anyaszerepre. Tudtam, hogy milyen meghatározó mindenki életében az anyával való kapcsolat, s hogy a pszichológusi rendelők többnyire a szülőkkel kapcsolatos történeteket őrzik. Én nagyon akartam szeretni, és jól is éreztem magam anyaként. Élveztem, hogy mindent meg tudok adni a gyermekemnek, amire csak szüksége van; számomra nem volt nyűg sem az éjszakázás, sem az örökös mesélés, sem az otthonlét. Azt hittem, nálunk minden tökéletes lesz.
Aztán megszületett a második gyermekünk. Néhány hónapja tartott az „egyik pici, másik kicsi” helyzet, amikor a padlón találtam magam. Tél volt, hideg és sötét, egymást követték a kiborulások. Volt olyan, hogy mindhárman sírtunk egyszerre, de volt olyan is, hogy elcsattant egy hatalmas pofon, amit pedig soha nem akartam. Aztán jött az önvád és a szégyen, jött az öngyűlölet, amely valahol mindig bennem lappangott. És egyszer csak muszáj volt kezdeni valamit a lefelé húzó erőkkel…
A boldog gyermekkor legendája
Amikor az első életéveimre gondoltam, mindig egy boldog, harmonikus gyermekkor és egy jó család képe élt bennem. Kívülről szemlélve tényleg az volt a miénk, sok öröm volt benne, a rosszról pedig soha nem beszélt senki. Én saját magamba zártam mindazt a feszültséget, amely a „szabálytalan” érzéseim és a „hivatalos” valóság között vibrált. Családanyaként, felnőtt fejjel viszont ez nem ment tovább.
Amikor a saját kislányom dacos dühkitöréseitől majd felrobbantam, visszaidéztem a saját hisztisségemet. A tehetetlenség őrjítő érzését, aztán azt, ahogyan otthon csúfoltak miatta, és azt, ahogy én elhittem, hogy bizony velem baj van. Mert aki hisztizik, az rossz. Aki kiabál, az csúnya, aki sír, az gyenge. És én elhittem, hogy rossz vagyok, és elhittem, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha úgy viselkedek, ahogyan azt elvárják tőlem.
De most már visszaemlékeztem arra is, ahogy anyu elmegy, mert mindig elmegy, és mindig hiányzik. És emlékszem arra is, amikor apám megütötte anyámat, és azt mondta, ez miattam volt. És arra is, amikor véletlenül valami rosszat tettem, majd a felelősségre vonáskor összepisiltem magam, úgy féltem. És emlékszem arra is, amikor sarokban kellett térdelnem (hogy miért, azt már nem tudom). És arra, ahogy kínoztak a testvéreim, de haragudni nem volt szabad, mert az csúnya dolog. Csak semmi heves érzelem, viszont annál több produkció, ha vendégek jöttek, mert ugye milyen szépen tudok énekelni! És mindig mindenkit „szeretni” kellett, mindig mindenre igent mondani és mindig mindenben tökéleteset nyújtani. „Jónak” kellett lenni, mert csak akkor szedegethettem össze a szeretetmorzsákat. És én nagyon igyekeztem…
Most, kétgyermekes anyaként meg kellett ismerkednem hajdani önmagammal, azzal a kicsi, sebzett gyermekkel, aki azóta is csak szorongva térdelt a sarokban, és egymás után hozta az ötösöket, hogy elfogadják. Életemben először együtt érezhettem ezzel a kisgyermekkel. Végre megsirathattam mindazt, ami fájt neki, és elgyászolhattam mindazt, amire szüksége lett volna, s amit mégsem kapott meg. Elengedtem a „boldog gyermekkor legendáját”, amelyet Szerb Antal szerint a szülők találtak ki – vagy azért, mert elfelejtették a gyerekkoruk kiszolgáltatottságát, vagy azért, hogy a saját lelkiismeretüket megnyugtassák.
Rejtett üzeneteink
Kicsi önmagamat meghallgatva, megértve elkezdtem gyógyulni. Töredezett lelkem összerakosgatása segített ahhoz, hogy közelebb kerüljek a saját gyermekeimhez – és igent tudjak mondani minden szeszélyességükre, görbeségükre, furcsaságukra is.
Rájöttem arra, hogy el kell fogadnom az összes „rendetlen” érzést, amely belül feszíti őket, ahogy hajdanán engem is feszített. Hogy nem erőszakolhatom rájuk a „helyénvaló” érzéseket, mert ezzel őket magukat utasítom el. Ezért soha nem mondom azt, hogy „ne sírj!”, hanem inkább mellettük vagyok a szomorúságukban. És nem mondom, hogy „ne legyél féltékeny!”, hiszen nem jókedvéből féltékeny senki… És azt se mondom, hogy „puszit kell adni!”, amikor viszolyog tőle, mert tiszteletben akarom tartani a testi-lelki világát, hogy később ő maga is meg tudja ezt tenni. És azt sem mondom, hogy „most bocsánatot kell kérni, szeretni kell!”, mert tudom, hogy az igaz kiengesztelődést és szeretetet nem ezzel tanulja meg, hanem azzal, ahogyan én kérek bocsánatot tőle vagy az apukájától, s ahogyan én szeretek.
És soha nem mondom azt, hogy „csúnya vagy!”, hiszen tudom, hogy gyönyörű, egyedi és megismételhetetlen, akinek olyan hivatása van a világban, amelyet senki más nem tud megvalósítani, csak ő. És soha nem mondom, hogy „ha rosszul viselkedsz, akkor nem szeretlek”, mert létfontosságú, hogy tudja: mindig szeretve van. Akkor is, ha elbukik – sőt akkor kell csak igazán tudnia! És azt sem mondom soha, hogy „szégyelld magad!”, mert nem azt akarom, hogy beleragadjon az önmarcangolásba, hanem azt, hogy merje jóvátenni a hibáit. Mert nem az számít, mit rontott el, hanem az, hogy ki ő, és ki lehet belőle! És azt sem mondom soha, hogy „nem ismerek rád!”, mert nem akarom elidegeníteni a saját árnyékától, hiszen csak a tökéletlenségét elfogadva van esélye boldog életre. És azt sem mondom soha, hogy „rossz vagy!”, hiszen ez a leglehúzóbb hazugság. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a gyermekem, mint minden ember, az isteni szeretet tükörképe. És szeretném, ha ezt ő is tudná. Szeretném azt, hogy ha el is bukik majd az életében, mindig fel tudjon kelni, mert tudja azt, hogy ő legbelül jó, hogy szeretetből, szeretetre lett alkotva, és nem véletlenül kapta az életét. Hogy tenyerébe rajzolta Isten.
Inkább olyat mondogatok nekik gyakran, amit én nemigen hallottam. Például azt, hogy mennyire örülök annak, hogy élnek. Mert ez a lényeg és az igazság. És hálás vagyok azért, hogy ezt ma már ki is tudom mondani nekik – mert nagyon jó érzés…
S hogy pszichológushoz fognak-e majd járni? Nem tudom. De ha járnak is, remélem, hogy legalább azokat a szülői hibákat nem adom tovább, amelyek miatt én szenvedtem. Elég lesz nekik az is, amit magamtól elkövetek…
A cikk a Family magazin 2013/4. lapszámában jelent meg.
