Amiről a „kapcsolási rajzunk” mesél
Nemrég egy szemináriumon jókat nevettünk, amikor megmutatták nekünk a férfi- és a női lélek „kapcsolási rajzát”. A férfié körülbelül négy elemből állt, míg a női lélek úgy háromszáz részes, szövevényes hálózata alig fért a kivetítőre.
Zakatolás, elsöprő huzat, vonatfütty, életveszély, fék, rohanás… Leginkább ez a pályaudvari szókészlet írhatná le a fejemben zúgó képeket, ahogyan lerogyok egy konyhaszékre. Átlagos hétköznap volt. A fiúk már az ágyban, végre csönd honol a lakásban. Egy pillanatig csak ülök, aztán kezdenek elönteni a félbehagyott mondatok, kétséges nevelési helyzetek, lépcsőházi gondolatok… Végre helyre tehetem magamban őket, de egy ideig még csak ülök és nézek, mint akit épp elsodort a kifutó vonat szele.
A férjem elhalad mellettem, rám néz, és megkérdezi: „Mi a baj, drágám?” Habozom a válasszal. Most elsírjam magam, ahogy legszívesebben tenném? Inkább bele sem kezdek. Tudom, hogy ő is fáradt, inkább csak udvariasságból kérdezi, és titokban biztos azt reméli, hogy a válaszom egy egyszerű „Á, semmi…” lesz. Egy munkából zakatoló fejjel hazatérő férj a háta közepére sem kívánja, hogy rázúdítsam a gyerekekkel töltött nap összes nyűgét-baját… Én pedig ilyenkor egyáltalán nem vágyom egy amolyan férfias, „mi ezzel a gond, egy meg egy, az kettő, kérem a következőt” típusú válaszra, amely e pillanatban kiüldözné a világból megértésre vágyó lelkemet.
Rövid szünet után mégis elkezdem a kétségeim – férfilélekre racionalizáltabb változatának – előadását. Közben fél szemmel lesem a belefáradás jeleit; ilyen esetben ugyanis egy elegáns fordulattal bármikor rövidre tudom zárni a témát. Mondom, mondom, aztán hirtelen elkanyarítom. Várom a választ, olyasmit, hogy ez nem is probléma, vagy hogy ez rá a megoldás, és kész. Megdöbbenésemre azonban a férjem odalép, a vállamra teszi a kezét, és ennyit mond: „Megértelek.” Azt hiszem, elájulok. Valakivel összekeverem magam. Álmodom. Melegség önt el, olyan, amilyet már rég nem éreztem. Csak ámulok. Hiszen tudom, hogy nem érti, amiről beszéltem, mandarin nyelven van neki írva a női lélek…
Több mint tíz év házasság, három, gyors egymás utáni hajrában érkező, ötletdús, örökmozgó fiúgyermek, az anyaság és a kora gyermekkor minden nehézsége lakóhely-, munkahely-, nyelv- és közösségváltásokkal együtt, külső segítség nélkül – csak még jobban a felszínre hozta nem csekély különbözőségeinket. Nem csoda, hogy kapcsolatunk mélypontra jutott abban az időben. De mi elszántak voltunk, hogy egykori ígéretünk szerint jóban-rosszban együtt maradunk. Együtt hittük, hogy Istenünk tényleg mindenen átsegít, ha benne bízunk, sőt győzelmet ad. Bár korántsem volt túl biztató a helyzet, eldöntöttük, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy együtt evezzünk ki a mélyből. Hála Istennek, volt annyi őszinteség bennünk, hogy külső segítséget is kérjünk ehhez: idősebb házaspárokhoz fordultunk, előadásokra jártunk, tanácsadó könyveket forgattunk. És most itt ülök a konyhában, és egyszer csak elhangzik ez a „megértelek”. Mintha minden fejre állt volna.
Mi ez? Kegyes hazugság? Emlékszem, mondták az egyik előadáson: a feleségnek az kell, hogy érezze, megértik. Akkor ez most csupán gépies megismétlése annak, amit tanultunk? Vagy hirtelen egy „mélyfilozófiai kapcsolószekrényt” telepített volna valaki a férfilélekbe? Netán valami más történt?
Én ez utóbbira gyanakszom. Ez a „megértelek” nem azt jelenti, hogy a férjem egy csapásra a női lélek rejtélyes mélységeinek szakértőjévé vált volna. Még csak azt sem feltétlenül jelzi, hogy tökéletesen megérti, átlátja az adott problémát. Hanem inkább arról van szó, hogy az irántam érzett szeretetből elfogadta, hogy ez a dolog engem most valamiért nagyon foglalkoztat – miközben persze neki továbbra sem okoz gondot. Ezért úgy döntött, hogy nem a szokásos férfiválasszal reagál, hanem szeretetből azt teszi, amiről megtanulta (mert meg akarta tanulni), hogy azzal a szeretetét közvetíti felém. Érti (mert érteni akarja), hogy nem a megoldás megfogalmazására vágyom, hanem az együttérzésre. Nekünk, nőknek meg azt kell megértenünk, hogy ez nem megy mindig így. Van, amikor várnunk kell, hallgatni, ölelni, etetni, csendet teremteni. Szeretni, ahogyan ő vágyik rá.
Azóta, ha női kérdésre férfiválaszt kapok, ahelyett hogy felháborodnék, a férjemre kacsintok, és súgok neki: „Tudod: »megértelek«!” „Ja, igen! – mondja ő. – Megértelek.” És elnevetjük a korábban többnyire nagyfeszültségig fokozódó helyzeteket.
Milyen egyszerű! Egy szó, bár a lényeg nem is abban rejlik, hanem az átkapcsolásban. Nem azt adom, ami belőlem jönne, hanem azt, amire a másiknak szüksége van. Ez működik. Mert igazából én sem arra vágyom, hogy megértse az általam olyan bonyolulttá tett összefüggéseket, hanem pont erre. Hogy elfogadjon – a képernyőt beterítő kapcsolórajzostul, amelyet sokszor magam sem tudok átlátni. (Vagy talán van olyan nő, aki mindig érti saját magát, az összes fura gondolatát?) Őszintén: jobb, ha inkább elfogadjuk kifürkészhetetlenségünket. Amit viszont most megtehetünk: kezdjük el szeretni a férjünket úgy, ahogy van, férfilelkestül, egyszerű kapcsolórajzostul, és segítsünk neki, mert kétségbeesetten keresi – ha még nem adta fel –, hogy mi lehet az, amire nekünk a szövevényes ábránkkal együtt éppen szükségünk van. Adjunk neki és magunknak új esélyt egymás mélyebb megszeretésére! Hiszen épp ez a lényeg: ne magunkra, hanem a másikra figyeljünk. Legyünk olyanná, amilyenre neki van szüksége – és segítsünk neki abban, hogy ő is megtegye értünk ugyanezt.
A cikk a Family magazin 2013/2. lapszámában jelent meg.
