Belegondoltak már, kedves Olvasók, hogy csodák százai vesznek körül nap mint nap minket? Vannak közöttük hangosabbak, megdöbbentőbbek – gyógyulások, pálfordulások, újrakezdések –, és akadnak csendesebbek, hétköznapiak is: gond nélküli hazaérkezések, sikeresen vett akadályok, hirtelen elpárolgó félelmek… Hányszor csak az előbbieket vesszük észre! Pedig ezek is Istenünk gondviselő szeretetét hirdetik. Ne hagyjuk hát elillanni őket!
Mint életünk oly sok területén, legtöbbször az autócserékben is Istenre kell hagyatkoznia kis családunknak. Talán az egyik legemlékezetesebb megtapasztalásunk hat évvel ezelőtt történt. A nyár derekán újnak mondható kocsink totálkárosra tört, így hetek óta kölcsönjárgányt használtunk. Egyik este apa összetoborozta a nappaliba a családot, s előterjesztette az imatémát. „Szükségünk van egy új autóra. Itt az ideje, hogy megkérjük Istent, segítsen ebben a kérdésben.” Kicsik, nagyok együtt, egy akarattal kértük a mennyei Atyát, és nem is gondoltuk, milyen gyorsan megérkezik majd a válasz.
Talán egy hét sem telt el, amikor egy délelőtt éppen bevásárlásból hazafelé tartva – még ma is emlékszem a körforgalomra, ahol az „eset” történt – felhívott egy távoli ismerősünk telefonon. Akkor halt meg a férje, aki négy hónappal korábban kapott egy vadonatúj járművet a szolgálatához. „Azt szeretném, ha az autó az adományozó szándékának megfelelően Isten munkáját szolgálná. Valakitől hallottam, hogy a tiétek összetört, így rátok gondoltam. Kérlek, még ma este gyertek el érte!”
Olyan gyorsan történt, hogy fel sem tudtuk fogni, hogy este már egy új autó tulajdonosai leszünk. A gyerekeknek sem mondtuk el, mi készül. Lefektettük őket, aztán az éjszaka leple alatt meghoztuk az új kocsit és leállítottuk az udvaron. Másnap reggel a fiúkat azzal ébresztettük, hogy nézzenek le a nappali ablakából az udvarra, van ott egy meglepetés. „Egy autó? Az a fekete autó? A miénk? Tényleg a miénk?” – kérdezgették egymás szavába vágva. Majd ahogy voltak, papucsban és pizsamában szaladtak le, hogy közelebbről is megszemléljék az „imameghallgatást”.
Pár héttel később valakinek elmeséltem az új autónk történetét. Ennek fültanúja volt az egyik fiam is. Csalódottan vágott közbe: „Egy nénitől kaptuk?! Ezt nem is tudtam! Én azt hittem, hogy Isten kinyitotta a menny ablakát, és reggelre letette az udvarunkra.” Így kellett szembesülnie a ténnyel, hogy Isten az ő munkájához ezen a földön bizony „néniket” és „bácsikat” is használ.
A cikk a Family magazin 2012/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
