Belegondoltak már, kedves Olvasók, hogy csodák százai vesznek körül nap mint nap minket? Vannak közöttük hangosabbak, megdöbbentőbbek – gyógyulások, pálfordulások, újrakezdések –, és akadnak csendesebbek, hétköznapiak is: gond nélküli hazaérkezések, sikeresen vett akadályok, hirtelen elpárolgó félelmek… Hányszor csak az előbbieket vesszük észre! Pedig ezek is Istenünk gondviselő szeretetét hirdetik. Ne hagyjuk hát elillanni őket!
Ha szeretnénk próbára tenni parkolási képességeinket, látogassunk el a fővárosi állatkertbe az első kora nyári hétvégén! A kellő mennyiségű embertömeg elérése érdekében időzítsük ezt a programot például gyermeknapra. Minél több kiskorúval vágjunk neki az útnak, és semmiképpen se vigyünk magunkkal másik felnőttet! Ne az általunk megszokott autóval menjünk, hanem lehetőleg máséval, amely értékesebb és nagyobb a miénknél, hogy a frusztráció teljes legyen. A hangulat fokozása érdekében induljunk késve, minden apróságon fennakadva, merev küldetéstudattal, hogy a kellő idegállapotban érkezzünk az Állatkerthez, majd ott szembesüljünk a nyilvánvaló ténnyel: zsúfolásig tele a Városliget, minden talpalatnyi helyen autók állnak.
Én ezt a fantasztikus élményt testközelből is megtapasztalhattam. Bár rutinos vezetőnek mondhatom magam, a kocsihegyek láttán mégis elfogott a pánik. Hogy fogok én itt leparkolni? Csöndes kétségbeesésemben elkezdtem félhangosan motyogni: „Édes Istenem, kérlek, adj parkolóhelyet! Édes Istenem, kérlek, adj parkolóhelyet!”
Közben persze átfutott az agyamon, hogy érdekes módon én még férfit sohasem láttam parkolóhelyért imádkozni (nőt már igen), mégis valahogy megoldják ezt a feladatot. Vajon a Jóisten ilyenkor mit gondolhat rólunk? Jobban szeretné-e, ha nem csinálnánk „ügyet”, imatémát az ilyen jelentéktelen dolgokból, vagy inkább örül neki, hogy az ilyen csip-csup gondokkal is hozzá fordulunk?
Tettem egy nagy kört csigatempóban, és egyszer csak csodák csodája, ott volt előttem egy üres hely, parkolási képességeimnek megfelelő méretben. Elégedetten be is álltam, és szedelődzködni kezdtünk a gyerekekkel. Ám ekkor a semmiből odalépett hozzánk egy idős hajléktalan. Meglepetésemre nem pénzt kért, hanem barátságosan közölte velem, hogy ha itt maradok, kerékbilincset fogok kapni, szép kis sárga csekk kíséretében.
Engem azonban nem lehet olyan könnyen eltéríteni a szándékomtól, ráadásul határozottan „meg is imádkoztam” ezt a tuti helyet, így hát úgy döntöttem, logikus érveléssel védem meg az ügyemet, hiszen legalább tizenöt másik autó állt még ott körülöttem. Bizonyára mindegyikükben egy-egy KRESZ-tudós úrvezető ült, márpedig ők csak jobban tudják, mint egy hajléktalan, hogy itt meg szabad-e állni. Erre az én emberem egykedvűen kijelentette, hogy hát természetesen azok is kerékbilincset fognak kapni. Ezt hallva kicsit meginogtam magamban, mert, ugye, tudjuk: attól még, hogy sokan csinálnak valamit, nem biztos, hogy helyes.
Szemügyre vettem a bácsit. Egyáltalán nem volt ellenszenves. Nem volt tolakodó. Tulajdonképpen kedves volt és jópofa. De még mindig nem igazán értettem, hogy mit akarhat tőlünk. Miért nem mindegy neki, hogy hol állok meg? Az ő szemével én csak egy jól öltözött, ám kissé ideges nő vagyok egy másik társadalmi osztályból. Talán olvasott a gondolataimban, mert folytatta: higgyem el, ő jót akar nekünk, és segíteni szeretne. Ne álljak itt meg, mert meg fognak büntetni. Mutat inkább nekem egy jó parkolóhelyet. Majd hevesen elkezdett mutogatni egy tömött kocsisorra, ahol egy biciklirésnyi hely sem volt, nemhogy parkolóhely. Menjek csak utána – bátorított.
„És most mit tegyek? – gondoltam magamban. – Hányszor mondtam a gyerekeimnek, hogy idegenekkel nem állunk szóba, nem megyünk el velük semmilyen ürüggyel! Sehol nem látok üres helyet. Itt végre meg tudtam állni, adjam fel a biztosat? Én ezt nem értem. Mit akar ez a fura fickó? És mi van, ha igazat mond? Mi van, ha tényleg nem akar rosszat? Mi van, ha az a mi parkolóhelyünk, amelyért imádkoztam? Akkor lehetséges, hogy ezt az embert a Jóisten küldte?”
Visszaszálltunk a kocsiba. A bácsi mutatta az utat, mi kocsival követtük. A járdán keresztül kellett megközelíteni a terepet, mert az odavezető úton is autók álltak. Egy eldugott kis résben, egy hatalmas fa mögött, árnyékban, láthatatlanul ott volt egy szabályos parkolóhely. A mi helyünk.
Amikor kissé elcsigázottan kijöttünk az Állatkertből, már nem volt meg az emberünk. A régi, biztosnak tűnő helyemen az összes kocsin kerékbilincs volt… Igazából csak akkor fogtam fel, hogy Isten az én hétköznapi, jelentéktelen „problémámat” milyen rendhagyó módon oldotta meg. Az első parkolóhely, amely tökéletesnek látszott, mégsem volt az. De az én Uram nem hagyta, hogy baj érjen: közbeavatkozott, és segítségül küldött egy különös embert. Nem az elvárt vagy szokványos módon intézkedett, ezért akár figyelmen kívül is hagyhattam volna.
Vajon amikor a „nagy kérdésekben” imádkozom a vezetéséért, mindig meghallom-e, amikor válaszol? Hajlandó vagyok-e feladni a kézenfekvő, jónak látszó megoldást és elfogadni a számomra ésszerűtlen, furcsa, bizonytalan lehetőséget is?
Egy biztos: Isten tényleg meghallgatta és komolyan vette az imádságomat. A gyerekek pedig meg voltak győződve róla, hogy angyalt küldött hozzánk segítségül – bár egy kicsit kopott szerkóban.
A cikk a Family magazin 2012/4. lapszámában jelent meg.
