„Bárcsak tudnám, mi van ilyenkor a fejében! – sóhajtunk fel időnként a másik nem furcsaságain töprengve. – De jó lenne néha az ő szemüvegén keresztül is látni a világot vagy legalább egy-egy helyzetet!” Sorozatunkban a vállalkozó kedvű Parti házaspár tagjai erre tesznek kísérletet: elmesélik, hogy férjként vagy feleségként mi játszódott le bennük egy-egy emlékezetes eset kapcsán.
Ahogy a feleség, Judit látta:
Tudom, hogy nem járunk mindannyian ugyanabban a cipőben, hiába vagyunk feleségek (és többségében édesanyák), ezért hadd mondjam el, hogy az enyém milyen. Lassan öt éve, hogy az első gyermekem megszületett, akkor egy házikörön töredelmesen bevallottam, hogy nekem bizony nem olyan könnyű otthon kavarni a rántást Isten dicsőségére, pedig tudom és látom, hogy most ennek van itt az ideje.
Linda Dillow szavaival élve, lehet, hogy a tévében bemutatott háziasszony nagyon lelkesedik a különböző tisztítószerekért, mert ragyogóvá varázsolják a fürdőkádat és a mosogatót, nekem ugyanezek a termékek valahogy nem nyújtják ezt a túláradó örömöt. És nem is vagyok olyan nett, mint az említett hölgyek, akik frissen fodrászolva-sminkelve, csini miniben szállnak szembe a zsírral és a vízkővel. Ehhez képest az én ruhatáram elég egysíkú; gerincét a praktikus, strapabíró darabok alkotják, közös bennük, hogy homokozókompatibilisek, és jól mutat rajtuk a spenót és a paradicsom.
Pedig amikor férjhez mentem, volt egy álmom: félretettem lánykorom legmerészebb ruhadarabjait azzal a szándékkal, hogy ezekben fogok otthon mosogatni, hadd örüljön az uram! De mióta megszülettek a gyerekeim, ezek a neglizsék valahol a fiók alján hevernek elhagyatva, hiszen ha neki is állok még este mosogatni, a fáradtságmérő már az egekben, s ha rágondolok, hogy még ezzel is időt veszítsek, méghozzá aranyat érő, drága alvásidőt…, na, nem.
Közben mindig azon morfondírozom, vajon más hogyan csinálja. Mikor tud elmenni fodrászhoz? Kozmetikushoz? Hogyan van ideje reggel az egységes anyukafrizura (értsd: lófarok) helyett valami másra? (A sminkről már ne is beszéljünk.) És főleg az bánt, hogy engem az én szerelmes párom szinte kizárólag ilyen lestrapált háziasszonyként lát. Persze ott van a vasárnapi istentisztelet, ahova én indulok el utoljára, viszont én érkezem haza elsőnek, hogy az ebéd időben az asztalra kerüljön – és ahol mellesleg végig külön töltjük az időt (én általában a gyerekmegőrzőben). Szóval maradjunk annyiban, hogy a férjem az esetek többségében kinyúlt melegítőben találkozik velem, ami vizuálisan túlingerelt világunkban akkor is szomorú, ha tudom, hogy szeret.
És akkor eljött a „netovább”. Újraszámoltuk a családi költségvetést: bele kell, hogy férjen a bébiszitter, aki kimenőt ad nekünk. Hiszen hiába a hasznos jó tanács, hogy a pár töltsön egy estét együtt hetente, ha nincs hova tenni a gyerekeket. De Isten kirendelte a segítséget is, és megszületett a „péntek este” nevű műintézmény nálunk, amelyet én piros betűs ünnepként éltem meg. A férjem meg, hát… Igyekezett örülni.
Nem ritkán már hétfőn láttam a lelki szemeim előtt a péntek estét. Szerdától a megfelelő ruhán gondolkodtam, péntek reggeltől pedig egy gondolat alá rendeződött a többi: mindjárt! Mindjárt felöltözhetek, mindjárt kézen fog a férjem, és mindjárt hallani fogom az összes szavát, nem csak minden tizediket! Juhú!!! De kénytelen voltam belátni, hogy életem párja úgy van a péntek estékkel, mint én az említett tisztítószerekkel: valahogy elmaradt a fergeteges öröm…
Ahogyan a férj, Feri látta:
Volt egy KFT-sláger a régmúltban, amelynek az volt a címe: Ha jön a péntek. Bár a szöveg többi része most kevésbé érdekes, van benne egy ilyen sor: „Élni tudni kell, rájöttél végre.” No, amikor beindultak nálunk a pénteki randik, még nem ismertem fel ennek igazságát. Én ugyanis – drága párommal ellentétben – nem otthon, hanem egy munkahelyen dolgozom, s akárhogy is nézzük, a péntek délután mindig arra volt fenntartva, hogy az aktuális hétre megígért dolgokat még valahogy megpróbáljam gyorsan elintézni. De rá kellett jönnöm arra, hogy többet ér, ha otthon az asszony „rendben” van, s hazaérve nem házsártos sárkánnyá lényegül át, mert mint bölcs Salamontól tudjuk, ez rosszabb a csöpögős háztetőnél is…
Szóval kezdetben kicsit kényszeredett volt az egyetértő mosolyom, mára azonban annyira beépültek a pénteki randik az életünkbe, hogy az előbb említett tartalék munkaidő előrecsúszott péntek délelőttre (még nem fordult elő, hogy ne töltődött volna meg teljesen…). Igyekszem délután négy óra felé, mire a bébiszitter megérkezik, én is otthon lenni.
Persze az éles váltás nem mindig megy könnyen, így gyakran előfordul, hogy a kettesben töltött idő első része az átállásra megy el, az aktuális munkahelyi dolgok csak lassan tűnnek el a beszélgetéseinkből, ám cserébe a párom is elmondhatja az aznapi nevelési nyűgjeit. (Ugye minden kedves olvasó minden pillanatban úgy véli, hogy Isten ajándéka a gyermek, soha egy pillanatra nem inog meg ebben?!)
Aztán idővel rájöttem, hogy „élni tudni kell”, s jó megtapasztalni, hogy mindenki számára gyümölcsöző, ha a feleségemmel randizunk: mi teljesen kicserélve érünk haza, a gyerekeink is tanulják, hogy más „felsőbbség” is van mellettük, s nem utolsósorban van valaki, akinek ezzel még némi mellékkeresetet is biztosítunk…
A cikk a Family magazin 2016/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
