Sok mindenben különböznek, mégis árad belőlük a harmónia. A népszerű család- és párterapeuta, Mihalec Gábor és felesége, Dóra huszonkét éve élnek boldog házasságban. Vajon mit tesznek annak érdekében, hogy az ő kapcsolatuk is „megcsalásbiztos” és kiegyensúlyozott legyen – olyan, amilyenről Gábor szokott tanítani? Otthonukban erről faggattuk őket.
Gábor könyveiben, cikkeiben sok szó esik a párválasztásról is, tréningeket, előadásokat is tart a témáról. Házasulandó fiatalemberként is igyekezett tudatosan választani, vagy egyből beleszeretett Dórába?
G.: Az én részemről szerelem volt első látásra, de nem volt kölcsönös. Alig voltunk tizennyolc évesek, és Adán, egy füstös bárban találkoztunk először, ahova nem feltétlenül mennék ma vissza, de akkor megérte. A bemutatkozásom azonban nem sikerült valami fényesen.
D.: Nekem az idő tájt volt egy udvarlóm. Gabi odajött hozzám, és egy kézcsók kíséretében bemutatkozott. Mindez kedves gesztus is lehetett volna, ha nem a másik fiú szeme láttára és bosszantására történik…
G.: Két-három hónap múlva ismét találkoztunk, de ekkor már Dóri szabad volt, így nyugodtan le tudtunk ülni beszélgetni egymással. Hamar kiderült, hogy ugyanazok a tantárgyak nem érdekelnek minket, és nagyon hasonló értékeket vallunk. Így sikerült a nem túl szerencsés első benyomást átfordítanom.
Mindketten a Vajdaságból származnak?
G.: Igen, bár én Németországban születtem, ahova a szüleim a hetvenes évek elején mentek ki a Vajdaságból, még egymástól függetlenül. Majd 1983-ban visszatértünk oda.
D.: Mi Adán éltünk, és Zentára jártam gimnáziumba.
Említette a hasonló értékrendet. Mit jelentett ez az Önök számára?
G.: Nem felületes, hanem maradandó kapcsolatra vágytam. Szerettem volna, ha olyasvalakit találok, akivel révbe érhetek.
D.: Ugyanígy gondoltam én is.
Valljuk be, a tizennyolc éves fiatalokra, főként a fiúkra nem igazán jellemző ez a hozzáállás. A családi minta volt ilyen hatással Önökre, vagy a keresztény hitüknek köszönhető?
G.: Az ilyen korú fiúk általában felületesen gondolkodnak a párkapcsolataikról, inkább megszerezni, mint megtartani szeretnének egy lányt. Én viszont akkor tettem az első lépéseimet a hit felé. Az identitáskeresésem és a korábbi kapcsolataimban való csalódások miatt valami mélyebbre, komolyabbra vágytam.
Katolikus nevelést kaptam, de a családom nem gyakorolta a vallását, otthon nem volt téma a hit. A középiskolás barátaimmal viszont olvastuk a Bibliát, és suli után sokat beszélgettünk róla. Szisztematikusan végigjártunk minden létező felekezetet a környéken, és alaposan megvizsgáltuk a tanításukat. Végül az adventistáknál köteleződtünk el.
D.: Mindez a kapcsolatunk kezdetén zajlott, és Gabi mindig beszámolt nekem arról, hogy hol tart a hitében, így én általa kerültem a Biblia közelébe. Bár meg voltam keresztelve, az én szüleim sem gyakorolták a vallásukat. Aztán jött a délszláv háború, és a fiatal fiúkat besorozták, emiatt Gabinak menekülési útvonalat kellett keresni. A családjával Magyarországra települtek.
G.: Előbb édesapámmal ketten jöttünk át egy rokonunkhoz Szegedre: se lakásunk, se pénzünk, se munkánk nem volt, de megtapasztaltuk Isten gondoskodását. Sokat imádkoztam, hogy noha emberileg nincs esélye, Isten adjon valahogy tetőt a fejünk fölé. Hamarosan édesapám egyik Németországban élő barátja meglátogatott bennünket. Látva a körülményeinket, kivett a zsebéből húszezer német márkát, és odaadta apámnak azzal, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá, mint a szüleinek a Vajdaságban. Isten ennyire kézzelfoghatóan beavatkozott az életünkbe.
És mi történt közben Dórival?
D.: Mi maradtunk a Vajdaságban, engem felvettek Szabadkára a tanítóképzőre, és kéthetente mentem Gabihoz. Akkoriban óriási volt az infláció, mégis mindig összespóroltuk a vonatra valót. Gabi például egy órásműhelyben dolgozott a teológia mellett.
Mikor házasodtak össze?
D.: Miután befejeztem a főiskolát, 1995-ben volt az esküvőnk.
G.: Huszonegy évesek voltunk, de egy percig nem bántuk meg a döntésünket. Előtte azonban sokat vívódtam, mert az én életemben már Isten került a központba, amikor Dóri még inkább csak kíváncsiságból foglalkozott a Bibliával. De Isten benne is elvégezte a munkáját az esküvőnkig. Életem legjobb döntése volt, hogy őt választottam.
A magocskáktól a közös fákig
Ki mivel, milyen személyiséggel, neveltetéssel érkezett a házasságba?
G.: Mindketten elsőszülöttek vagyunk, erős, határozott egyéniségek. Egyszerű ezermester munkáscsaládból származunk. Én hajlamosabb vagyok végletekben gondolkodni, Dóri higgadtabb. Én nagyon szeretek utazni, Dóri inkább egy könyv mellett tud jobban pihenni. Más a bioritmusunk is: Dórinak nagyobb az alvásigénye, én kevesebb alvással is bírom. Szeretek korán kelni, ő nehezen ébred. De leginkább az ízlésünk különbözik. Nemrég megláttam egy plakáton, hogy egy klassz koncert lesz Bécsben. „Dóri! Megyünk!?” – kiáltottam föl lelkesen. Mire az én kedves feleségem válasza: „Tudod, a te Istened az én Istenem, de a te ízlésed nem az én ízlésem!”
D.: Ennek ellenére megyünk Bécsbe, mert örülök az együtt töltött idő lehetőségének, és majd kitalálok valamit a koncert idejére: sétálok, vásárolok… Én a komolyzenét kedvelem inkább és a csendet.
G.: Én még járni sem tudtam, de anyukám Rolling Stones-lemezeit pakolgattam, kisgyerekként apukám Elvis Presley-gyűjteményét hallgattam. A mi családunkhoz elválaszthatatlanul hozzátartozott a rockzene. Az előadásaimban is gyakran idézek fel bizonyos dallamokat, amelyek mindig valamilyen fontos saját élményhez kötődnek.
Mi jelent konfliktusforrást a kapcsolatukban, és miként kezelik?
G.: Általában valami prioritáskérdés körül pattan ki vita, például hogy mi a fontosabb: kifestetni a lakást vagy elutazni valahová? Nagy előnyünk a konfliktuskezelésben, hogy mivel mindketten rugalmasan dolgozunk, gyakran együtt reggelizünk. Így az ötleteinket már magocskaként meg tudjuk osztani egymással, még azelőtt, hogy fává nőnének bennünk, és azt az ötletet, amelyre ráharapunk, már együtt növesztjük közös fává. Ha bennem külön fává nő valami, ami neki nem tetszik, no, akkor csattanunk. Ez azért viszonylag ritkán fordul elő.
D.: Ha fáradtabbak, feszültebbek vagyunk, időnként ingerlékenyebben szólunk egymáshoz. De meg is tudjuk egymást nyugtatni.
G.: Például ha egy zűrösen induló reggelen búcsúzáskor Dóri tesz egy kedves megjegyzést, azzal máris sokat segít.
„Engem hallgatnak, és Dórit nézik”
Két gyermekük van, Viktor húsz, Boglárka tizenöt éves. Izgalmas, konfliktusoktól sem mentes időszak ez szülő és gyerek számára egyaránt.
D.: A kamaszkor valóban nem könnyű, de Viki már felnőttnek számít, a viharos éveken sikeresen túljutott. Bogival is jó a viszonyunk.
G.: Minket például a lovaglás nagyon összeköt Bogival, a közös kilovaglások nagy beszélgetésekkel párosulnak. Egyébként a gyerekeink szigorú szülőknek tartanak minket, de igyekszünk a korukkal együtt mi is változni. Közben bízunk bennük, és imádkozunk értük.
D.: Vikinél jó látni, hogy a párkapcsolatában egy-egy szituáció során pont úgy viselkedik, mint ahogyan az édesapja szokott. Ám a hivatásában nem követi őt, informatikusnak készül.
Gábor, hogyan lett lelkészből párkapcsolati szakember?
G.: Először igazából lelkész sem akartam lenni, csak szerettem volna minél többet tudni Istenről. Amikor még teológiára jártam, elindítottunk egy levelező bibliaiskolát Dórival, amely túlnőtt a gyülekezeti szolgálatunkon, és a vezetőségünk kérte, hogy hivatalos keretek között folytassuk. Ez volt az egyházi elhívásunk kezdete. Aztán a teológiai mesterképzést Németországban végeztem, ahol dr. Andreas Bochmann lelkész-pszichológus óráin örökre megfertőződtem a párterápiával. Párhuzamosan a pszichológus mesterképzést is elkezdtem, de közben hazajöttünk Szegedre, illetve Sándorfalvára. Segédlelkészként dolgoztam, és használtam mindazt a tudást, amelyet Németországban szereztem, így például a PREPARE/ENRICH nevű, párkapcsolati diagnosztikai módszert. Utána következett egy sorsszerű találkozás Csizmadia Róbert lelkész barátommal, aki Angliában tanult akkor, amikor én Németországban, és aki szintén ismerte ezt a bizonyos tesztprogramot. Ezt aztán idővel közösen elkészítettük magyarul.
A magyarországi újbóli meggyökerezésünk után tovább képeztem magam. Először egy ötéves, családi életre nevelő kurzust végeztem el, majd négy évig családterapeutának tanultam, végül pedig a Károli Gáspár Református Egyetemen párterápiás témából doktoráltam. Mindezt természetesen család és munka mellett.
D.: Ha Gabit valami megragadja, azt a velejéig körbejárja. Például valamiért érdeklődött a papagájok iránt. Olyannyira elmélyült a témában, hogy végül már százötven (!) papagájunk volt, sőt még cikksorozatot is írt egy madártani lapba a papagájtartás kultúrtörténetéről…
Talán ennek az alaposságnak is köszönhető, hogy Gábor szakmai elismertsége folyamatosan nő, gyakran szerepel a médiában, előadásokat, tréningeket tart országhatáron belül és kívül… Dóra sosem volt féltékeny a férje sikereire?
D.: Én sosem akartam a színpadon állni, jól érzem magam a háttérben.
G.: Ha tréninget tartok, sokszor viszem Dórit is, ő segít az adminisztrációban. Miközben beszélek, engem hallgatnak, és Dórit nézik. Rengeteget számít a jelenléte.
Elkerülni a veszélyeket
A „Megcsalás nélkül” program miként néz ki a párterapeuta saját gyakorlatában?
D.: Gábor mindent megtesz a határai védelmében, és ezt felém is kommunikálja.
G.: Könnyű úgy beszélni a témáról, hogy én magam sosem éltem át, amit mások kárán a praxisomban tapasztalok, de vannak olyan pillanatok a saját életünkben is, amelyek örökre bevésődnek. Például egyszer összefutottam egy régi kedves hölgyismerősömmel, és üdvözléskor nagy örömmel megöleltük, megpusziltuk egymást. Láttam Dóri arcán a döbbenetet. Ilyen esetekben az a helyes, ha először bemutatom őket egymásnak.
A rendelésemen megjelenő tíz párból hat-hét biztosan hűtlenség miatt keres meg. A szakirodalom szerint a megcsalás olyan sebeket ejt a kapcsolaton, mint egy komoly trauma. Iszonyatosan rombolja a felek közötti bizalmat, elveszi a közös történelmet, és átírja a jövőt. Ugyanakkor minden megcsalástörténetnek van egy sajátos forgatókönyve. Én a prevencióban hiszek: ha előre elmondom a pároknak, hogy milyen lépések milyen következményekkel járnak, akkor megtanulhatják elkerülni a veszélyes helyzeteket.
És mi a helyzet a „férfi támogat vagy lelkigondoz nőt” kérdéssel?
G.: Igyekszem előre végiggondolni ezeket a szituációkat. Mondok néhány konkrét példát. Ha egy hölgy egyedül jön hozzám, amikor épp senki sem lenne a gyülekezetben, akkor behívom a gondnokot, hogy a szomszéd szobában tevékenykedjen addig valamit. Ha az irodában rendelek, akkor olyan időpontot adok neki, amikor a másik szobában is vannak. A párterápia során korábban együtt dolgoztam kolléganőkkel is, és előfordult, hogy elemeznünk kellett egy pár szexuális életét. Ez elég kényes terület, így mielőtt elkezdtük a közös munkát, azt kértem, hogy ismerjük meg egymás házastársát. Ezután minden ilyen beszélgetést azzal kezdtem, hogy érdeklődtem a férjéről, és meséltem a feleségemről, ezáltal beemeltem őket a beszélgetésbe. Egy gyülekezetben a lelkész is válhat olyan projekciók célpontjává, amelyek félreértésekre adhatnak okot. Például egy mély lelki beszélgetés után előfordul, hogy valaki át akarna ölelni, de én inkább egy kézfogásra nyújtom a kezem. Ha egy gyülekezeti alkalomról megyünk hazafelé kocsival, akkor Juliska nénit viszem haza utoljára, és ő van annyira bölcs, hogy tudja, miért. Figyelek rá, hogy ha lehet, ne üljek egyedül egy hölggyel az autómban, hacsak nem a feleségem…
Annyi ember fájdalmát cipeli. A terapeutának van lelkigondozója?
G: Két olyan lelkész barátom van, Csizmadia Róbert és Kalocsai Tamás, akik előtt merem sebezhetővé tenni magamat. Évi egy-két alkalommal, pár napig ápoljuk egymás lelkét a „kiégésmegelőző kúránkon”.
Gábor azt írja, hogy „minden kapcsolatnak két változata van: az, amit a pár éppen megél, és az, amivé válhatna”. Mit kérnének e pillanatban egymástól?
D.: Örülnék annak, ha Gabi azt mondaná, hogy mostantól két hétig egyfolytában itthon lesz. És hát ki kellene festeni a fürdőszobát…
G.: Én meg annak örülnék, ha Dóri utazási preferenciájában olyan úti célok lennének, amelyek az én bakancslistámon is szerepelnek. Például ha a kínai nagy fal tövében állva megfoghatnám annak a kezét, akit a legjobban szeretek.
A cikk a Family magazin 2107/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
