Nem sok emlékem van alsó tagozatból, de ez a csoda élénken él bennem. A Lóci óriás lesz című verset szavalhattam el Lócinak, a költő fiának, aki meglátogatta az iskolánkat. És döbbenten álltam előtte: tényleg óriás lett, és itt van, kilépett a bácsi-gyerek a versből…!
Sok-sok évvel később, amikor az első gyermekünk nevén tanakodtunk, hamar eldőlt, hogy Lóci lesz. És Lóci óriás is lett, több mint négy kilóval, hatvan centivel a legnagyobb baba volt a csecsemőosztályon.
Alig pár hónappal később egy kedves házaspárral találkoztunk, szegről-végről ismerősökkel, és amíg a férjemmel a fotózáshoz készülődtek, beszélgettünk. Lócival a kezemben adott volt a téma is, és ők titokzatosan mosolyogtak, milyen szép is ez a név…! Akkor még nem tudtuk, amit ők már igen: úton volt hozzájuk is egy fiúcska.
És alig pár hónappal később egy hír is érkezett: megszületett Lóci. De az örömbe sok más érzés is vegyült. „Hogyhogy?? Az nem lehet…!” – döbbentünk meg. Hiszen ez a kisfiú még sokkal későbbre volt csak kiírva! 26 hetesen, 495 grammal és 28 centivel érkezett. Akkor már tudtuk, hogy a mi Lócink után kapta a nevét, azon a fotózáson tetszett meg a szüleinek a név.
Napokig másra sem tudtunk gondolni, mint a csöppnyi kis névrokonra – és szinte szégyelltük magunkat. Hogy óriás lesz…? Miközben a mi fiunk akkorának született…?
Fél évig küzdötte magát „életre” a kórházban, fél évig küzdöttek érte bent a szülei, orvosai, ápolói. És utána is még ki tudja, mennyit, hogy Lóci is nagy, hogy óriás legyen. Mert az lett: hétéves, okos, egészséges, tökéletes kisfiú – aki talán majd egyszer elszaval egy hosszú verset…
A szerzőről
