Életünk zenéjében egyre kevesebb a szünet, folyvást gyorsul a tempó. Mind többen érezzük azonban úgy, hogy a nagy rohanásban lemaradunk az Életről, sőt hamarosan feléljük a Földet. Ideje hát lassítanunk.
Körülöttünk minden egyre gyorsabb – számítógépeink hihetetlen sebességgel képesek adatokat feldolgozni, a világháló befogadhatatlan mennyiségű információval áraszt el bennünket percek alatt, szinte bármikor elérhetünk bárkit mobiltelefonon, repülővel órák alatt jutunk el oda, ahová elődeink hetekig gyalogoltak valaha. Mindez bizonnyal jó is – ha tudunk élni vele.
Az azonban egyértelműen ártalmas, hogy az oktatásban is minél gyorsabban próbálnak egyre több ismeretet beletölteni gyermekeink fejébe, nem hagyva időt az elmélyülésre, az alapos tanulmányozásra, a mélyebb megértésre – megfosztva őket a további tanulásra ösztönző sikerélményektől.
Ugyanígy a munkában is – ésszerűsítés, hatékonyságnövelés címén – egyre nagyobb teljesítményt követelnek a dolgozóktól. A sietség azonban nemcsak a minőség rovására megy: az ezzel járó túlterheltség életünk egyik fő veszélyforrása is. Ráadásul a vezetésben a sietség azt jelenti, hogy nincs idő az alapos mérlegelésre, kiértékelésre, ez pedig súlyos következményekkel járhat.
Találó hasonlatot olvastam Fritz Reheis Lassítás – búcsú a turbókapitalizmustól (Entschleunigung – Abschied vom Turbokapitalismus) című könyvében: „Némelyeknek annyi munkát ad a víz feltörlése, hogy nem is jutnak hozzá, hogy elzárják a csapot.”
De vajon mi hajtja a mai világot, miért tartjuk olyan fontosnak a sebességet, a növekedést?
A termelőknek létérdekük a fölpörgetett fogyasztás, és mivel a valódi szükségleteinkhez jóval kevesebb is elég lenne, hát új igényeket ébresztenek minden lehetséges eszközzel – reklámmal, divattal, rövid életű, eldobható termékekkel. A beruházásokat ma már gyakorlatilag mindenütt hitelből fizetik, ennek kamatait pedig a nyereségből fedezik a vállalatok – a profitnak tehát jócskán meg kell haladnia a hitelkamatot, hogy meg tudjanak élni belőle. Tisztán közgazdasági szempontból nézve ez jó, hiszen gyorsul a pénz körforgása. Csak éppen a véges Föld nem bírja el ezt a féktelen gazdaságot. Végső soron (erős leegyszerűsítéssel) azt mondhatjuk, hogy olyan gazdasági rendszert építettünk ki, amely lassacskán fölénk kerekedett. Úgy tűnik tehát, hogy a nagy rohanásban egy tapodtat sem jutunk előre – akár a mókuskerékben.
Erre válaszul született meg a lassítás mozgalma, mely arra buzdít, hogy lépjünk ki a kényszerű hajtásból. Egyszerűsítsük az életünket, csökkentsük az igényeinket, a fogyasztásunkat.
A téli időszak, a karácsonyi ünnepek igen jó alkalmat kínálnak erre. A természet lecsendesedik, lelassul, pihen – engedjük, hogy ez hatással legyen ránk is! Fékezzünk mi is, csendesedjünk le, húzódjunk közelebb egymáshoz!
A kivilágított, nyárias hőmérsékletű plázákban folyó ajándékvadászat helyett saját kezűleg süssünk, barkácsoljunk kedves, személyes apróságokat. Vásárolt ajándékainkat ne a reklámok, hanem a valódi szükségletek határozzák meg! Ne hozzuk kínos helyzetbe szeretteinket azzal, hogy olyasmit ajándékozunk, aminek semmi hasznát nem veszik, csak illendőségből tartogatják majd.
A hosszú estéket töltsük együtt beszélgetéssel, játékkal, sütéssel vagy akár valamilyen jótékony tevékenységgel! Mindannyian boldogabbak leszünk, és elkerülhetjük a karácsonyi kimerültséget. Az ünnepre ráhangolódni sokkal inkább csöndesen, esetleg kellemes zene mellett lehet, mint az üzletek forgatagában, mesterkélt díszletek és hamis csillogás közepette.
Milyen jó lenne, ha az advent valóban az Úr eljövetelére való várakozásban telne, és azután az ő hangjára figyelnénk mindennapi döntéseinkben is! Őrá, aki csöndesen, szegényen érkezett hozzánk, és aki felnőttként arra tanított, hogy ne aggodalmaskodjunk az ennivalónk, az öltözetünk, a megélhetésünk és a szükségleteink felől, hanem az ő országát keressük. Hiszen ráadásképp minden mást megad nekünk.
A cikk a Family magazin 2010/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
