Hol is van az ösvény, amerre szoktunk sétálni? Lehullt az idei első hó, és a réten mára semmi sem látszik, csak a hatalmas, fehér takaró. Hát, menjünk, mondom inkább csak magamnak, mert a kutya már nyargal is előre ellenőrizni ürge barátait, hogy vannak a hirtelen jött télben.
Óvatosan lépkedek, nem látszik, mi van a fehérség alatt, nehogy egy gödör legyen, mert a hátamon ott figyel egy csodálkozó baba, ő ilyet még nem látott… Meg-megállok, elrobog előttem a kutya, szemlátomást boldog az új, izgalmas téli világban.
Visszafelé viszont már sokkal könnyebb: a saját lábnyomaimat követve haladok, a nyomokba lépve, most fordítva hagyva magam mögött a csizma talpának mintáját. És egyszerre úgy látom a saját, odafelé vezető sétámat, mint máskor soha: látszik, hol torpantam meg, hol hívtam be a kutyát, hol tértem el az iránytól, hol keresztezte lábnyomaimat egy másik, két pár kis lábnyom.
Előzmények, csak ezek most nem virtuálisak. Görgetem lejjebb a folyamot, hol mit csináltam.
Nyomon követhető vagyok. Ha most valaki a nyomomba eredt volna, könnyedén megtalál.
És ahogy bandukolok visszafelé, próbálva követni a saját lábnyomaimat (így mégis könnyebb), azon töprengek, vajon jó-e, hogy látszik az életünk. Mert látszik, azok számára leginkább, akik hozzánk közel állnak. Vajon követhetők a lépéseink, követhető az életünk – és jó az, ha követnek minket? Vagy le-letérünk az egyenesről, vargabetűket írunk le, nem éri meg utánunk jönni? Egyáltalán: tudunk-e úgy járni, hogy ne kelljen szégyenkeznünk az „előzményeink” miatt?
Mi kit követünk? Mert van, aki előttünk jár, és itthagyta nekünk a „lábnyomait”, hogy könnyebb legyen haladnunk. Követjük őt? Kinek is vagyunk a követői? Csak a hírességeké az Instán, a Face-en…?
A kutya kifulladva ért a rét szélére, én elgondolkodva. Mindkettőnknek jót tett a havas táj.