A tavasz közeledtével előbb-utóbb törvényszerűen szembesülünk a téli eszem-iszomok és bejglihegyek szomorú külső következményeivel: az itt-ott domborodó hurkákkal, az egekbe szökő kilókkal, az elpattanó gombokkal. Ilyenkor aztán jönnek a nagy elhatározások, hogy akkor holnaptól új emberek leszünk, és véget vetünk a tunyaságnak. Holnaptól semmi sem tarthat vissza attól, hogy… hogy… – mitől is?
Nos. Fiatalon (tudom, most is az vagyok…), úgy értem, hamvas fiatalságom csúcsán, mintegy húsz évvel ezelőtt elég jó erőnlétnek örvendtem. Kézilabdáztam, atlétikai versenyekre jártam, az egyetemen úsztam, tornáztam. Aztán jöttek a lanyhább évek, születgetni kezdtek a fiacskáink. Éreztem: vigyázat, veszély! Most kell igazán ügyelni a fittségre! Amint kiderült, hogy babát várok, szinte az első dolgom az volt, hogy húsz-harminc lábemelést, felülést végrehajtsak. Hallottam ugyanis olyan rémhíreket, hogy a terhesség alatt fel lehet szedni akár húsz kilót is! Nyeltem egyet… Hú, az rengeteg! Utánanéztem a szakirodalomban, hogy mennyit szabad hízni. Azt írták, tizenkét kilót. Jó, akkor annyit fogok. Megelőzésképp újabb szabályokat is bevezettem: kilenc hónapig nincs se fehér kenyér, se tészta.
Szóval vasszigorral gyötörtem magam. Aztán mikor beköszöntöttek a lanyha évek, az edzésmódom gyökeresen megváltozott: zoknigyűjtő hajlongás, súlyemelés (fél kezemben a tizenöt kilós csöppség, a másikban fakanál vagy felmosó, netán épp a másik gyerkőc), sprint az elrohanó csibész után, nyújtógyakorlatok portörlésnél és lábemelések a kilincs lenyomásához (ha az egyik kezemben az egyik gyerek, a másikban meg egy szatyor van). Ha adódott időnként – évente egyszer… – egy kis biciklizés, netán úszás, ritka ünnepként éltem meg. És őszintén szólva már nem is hiányzott az igazi mozgás.
A gyerekek lassan nődögéltek, az évek mendegéltek, de ifjúkori erőnlétem látszólag még kitartott egy ideig, vagyis kívülről tudtam tartani a formám. Ám aztán egyszer csak észrevettem: a mérleg három kilóval többet mutat! „Semmi baj, ezt még csak én látom – nyugtattam meg magam –, de azonnal beindítjuk a mentőakciót! Gyerünk a közeli focipályán kocogni, futni, sprintelni, távolugrani!”
Jaj, jaj, ahogy azt Móricka elképzeli! Egy kör után kidől a nagy sportember, a sprintje gyatra utánzat, a távolugrásnál meghúzza a lábát – tiszta kabaré. Akartam még valamit kipróbálni? Remélem, nem.
Nyomban elhatározom: nem égetem magam, otthon erősítek. Gyerünk először is a hasizmokat! Ötven lábemelés és tíz fekvőtámasz – adom ki magamnak a parancsot. Tizenötnél úgy gondolom, csökkenteni kéne az adagot… Mégiscsak ez az első próbálkozás… Tizennyolcnál a plafonon megjelent csillagokat számolom, és húsznál zsákként huppan le a lábam a magasból. Öt perc szünet után folytatom a harcot a maradék harmincért. Újabb tíznél hülyeségnek tartom az egészet. De nem… Muszáj tovább szenvedni, mert gyors eredményt akarok! Tizennégynél nyikorgok, tizenkilencnél elsötétül a világ – a huszadiknál már csak egy vinnyogó-kalimpáló macskára hasonlítok. Az utolsó tízet már le se írom (na jó: egy hátára fordított teknősbéka rugdossa a levegőt).
De mivel tartanom kell a külső látszatot, és ezért egy nő bármire képes, a csillagfürkésző gyakorlatokat kegyetlenül bevezetem a napirendembe. Végül már egy lendülettel sikerül letudnom az ötven hasizomgyakorlatot, sőt: elkezdem tízesével emelni az adagot. Egyre jobban érzem magam.
Minden sikeres kínzás után gyermeki izgalommal rohanok a mérleghez: na, mennyi? Azonnali jutalmat akarok! (Mint Tomi fiam, aki nagyon vékonyka, ezért kérésemre nagy nehezen benyom egy banánt, és rögvest ugrik a mérlegre…) Szóval én is a kiábrándító eredményre bambulok. Újabb érvágás következik: figyelni kell, mit eszem. Nem koplalni, csak odafigyelni. Egy napig figyelem – aztán irány a mérleg.
A második napon gyanút fogok: biztos megakadt a mérleg mutatója. Megrázom. A fejemet is: nekem ebből elég! Na és, mi van, ha két kilóval nehezebb vagyok? Senki sem veszi észre! Semmi értelme az egésznek! Ez csak két kiló, majd ötnél ráérek ijedezni. Persze érzem: ötnél már sokkal több erőre lesz szükség…
Duzzogva mérlegszünet következik, majd egy hét múlva végre derült mosoly fakad sápadozó orcámon: ez az, megmozdult a mutató! No – el is értük a célt. Akkor ennyit erről. Pá, aranyom, pá, és kínzások, pá, csak szabadon, pá! Bolond lennék folytatni, ha már elég. Ebben maradok velejéig lusta önmagammal.
Alig telik el néhány hét – újabb vész. Na ne… Szerintem öregszem…Veszek inkább egy botot, és eltipegek még a maradék néhány évtizedecskémben, de nem leszek újra kalimpáló teknőc! Mérgesen, lustán, mély világfájdalommal újrakezdem: ötvennel indítunk. És meglepődöm. Simán megy. Nem volt hiába akkori szenvedésem – még emlékszik az okos szervezetem!
Hát így játszadozom én a kilókkal. Bár be kell vallanom, hogy számomra a legjobb ösztönző erő az első babázás után az volt, hogy világosan tudtam: nincs pénzünk lecserélni a teljes ruhatáramat. Így hát, nőtársaim, keressük a válság jó oldalát! Láttam ugyanis minap egy új nadrágot tizenötezerért! Akciósan. Erről ünnepélyesen lemondunk…
Ó, hogy ebből a pénzből mennyi sütit lehet majd sütni…!
(A cikk a Family magazin 2010/1. lapszámában jelent meg.)
A szerzőről
