Amikor megismerkedtünk, már saját autóval jött, de ez csak később derült ki, mert inkább sétálva érkezett hozzám. Nem véletlenül…
Hosszú idő telt el, mire először beültem a Polskijába. Jókat nevettünk, hogy ő keresztbe is beparkolhat vele akármelyik helyre. Nem volt egy „csajozós verda”, az biztos – aztán az autó ment, én maradtam.
Addig is inkább a „szolgálati kocsijával” vitt, egy kis Corsával, amelyikkel iskola, munka előtt, hajnalban építőmunkásokat fuvarozott, délután pedig vissza. Cserébe használhatta a törött szélvédőjű autót, amelynek ülésein nyomot hagyott az építőipar – én viszont kitüntetve éreztem magam, nekünk ugyanis soha nem volt autónk.
Ahogy teltek az évek, úgy léptünk előre ebben is, már együtt. Előbb egy szép francia kocsi próbálta meg minden alkatrészét kicseréltetni velünk, közben pedig egy ajándékba kapott, piros bogarat újítgattunk. Nem csoda, ha utánuk a megbízhatóság lett a fő szempont, és egy német taxismerci szolgált sok-sok évig. Nem is adtuk volna el, ha nem lett volna időközben szűkös a hely: a harmadik gyerekülés már nem fért bele. Időközben lett mellé egy japán hétüléses, de mivel ide-oda ingázunk, ritkán elég egy autó…
Soha nem jártam autószalonban, soha nem néztünk új kocsit. Így amikor meghirdették az újautó-vásárlási kedvezményt, alig hittük…
Sőt még akkor is így voltunk vele, amikor megkaptuk: minden és mindenki gond nélkül belefér! A gyerekek be tudják kötni magukat egyedül (jó, pontosabban ketten a háromból), belefér minden edzőcucc, iskolatáska és persze a babakocsi. Meg a havi bevásárlás. Egyszerre!
Ha ezt valaki akkor megsúgja, amikor tizenöt éve abba a Polskiba először beültem… Biztosan nem hiszem el neki.
A szerzőről
