„Bárcsak tudnám, mi van ilyenkor a fejében! – sóhajtunk fel időnként a másik nem furcsaságain töprengve. – De jó lenne időnként az ő szemüvegén keresztül is látni a világot, de legalább egy-egy helyzetet!” Sorozatunkban a vállalkozó kedvű Parti házaspár tagjai erre tesznek kísérletet: elmesélik, hogy férjként vagy feleségként mi játszódott le bennük egy-egy emlékezetes eset kapcsán.
Egy komoly drámai színész nagyjából tizenkétféleképpen tudja megkérdezni: „Hol voltál?” – s mind-mind mást jelent. Egy átlagos feleség száz meg egyféleképpen tudja feltenni ugyanezt a kérdést, de mind ugyanazt jelenti: féltékeny vagyok!
Ahogyan a feleség látta
Nagy öröm, ha az embernek ügyes, kreatív, talpraesett férje van, mindennap hálát lehet érte adni. Különösen büszke vagyok rá, amikor előbújik belőle MacGyver, és két szögből plusz egy befőttesgumiból automata kapcsolót csinál vagy palántázó berendezést, netán halogénmegvilágítású répaszeletelőt. De egyszerűbb napjainkon is csukott szemmel és bal kézzel is megjavít bármit, legfőképp a fűtést. A másét is persze, mert a másé gyakrabban romlik el, mint a miénk.
„Akkor ma este felugrom, és megnézem Györgyiék fűtését!” – búcsúzik reggel, és a pontos körülményekről már nincs is időm kérdezősködni, mert már be is csukta az autó ajtaját, és vígan robog a szebb jövő felé.
Hm. Romantikus összebújós este kilőve. Semmi baj, kicsit tovább bent maradok, úgyis rengeteg dolgom van. Napközben egy tétova telefon még megengedhető: „Drágám, hányra is mész? Hatra, értem. Oké, otthon találkozunk. Bent maradok fél 8-ig.”
Éééés: 18.00! Tehát megérkezett az én segítőkész férjem Györgyiékhez. Györgyi elvált, két tüneményes gyermeket nevel egyedül. És persze ő maga is tüneményes. Milyen jó, hogy az én férjem észreveszi, hogy ki miben szorul segítségre.
18.05: Gondolom, most már nézegeti a kazánt, vagy konvektort, vagy a számomra ismeretlen beteg fűtőtestet.
18.06: Nagyon gyorsan dolgozik, mostanra meg kell lennie a hibának.
18.08: Csudába a túlórával, sietek inkább haza, meleg vacsora, csoki, összebújás; Feri biztosan hamar hazaér, csodás lesz! Kapkodom magamra a kabátot, majd rohanvást kisöpröm a sarki kisközért édességpultját.
18.40: Huhh, még nincs itthon, de ahogy számolom, bármelyik percben itt lehet. Halk zene, gyertyafény, átöltözöm csinos-elegánsba – ezt a miniszoknyát sehova sem merném felvenni, de remélem, neki tetszeni fog.
19.00: A vacsora kész, az asztal ízlésesen megterítve. Mereven az ajtóra szegezett, szuggesztív asszonyi tekintet.
Nem nyílik. Kiszaladok, körülnézek – senki. Hm. Valószínűleg Györgyiéknél padlófűtés van, és most az én hős szerelmem puszta kézzel bontja a padlót. Nagyon ügyes ember. És nagyon csinos is. Erős. Türelmesnek kell lennem. Végül is fél 8-ig bent akartam maradni, mit akarok most tulajdonképpen?! Elfoglalom magam. Nagy szerencse, hogy itthonról is tudok dolgozni. Ezt az anyagot befejezem, hamar meglesz, nem veszi el az esténket.
19.30: Úgy nézem, még egy anyag belefér. Györgyi nagyon kedves nő.
20.00: Nna, munkából is megárt a sok, most már utat engedhetek az aggodalomnak. Nem telefonálok, véletlenül sem telefonálok. Tökéletesen megbízom a társamban. Biztos súlyos gond volt, időbe telt kijavítani, de már készen van, és minden bizonnyal hazaindult.
20.30: Nem, nem, nem telefonálok, bízom a társamban! Hogy is mondta? Akkor kezdjek el aggódni, ha látom, hogy távolodik Istentől. Remélem, volt ideje Igét olvasni… Legjobb lenne, ha elkezdenék imádkozni, például azért is, hogy „a keserűség gyökere fel ne növekedjen”…
20.40: Györgyi sokkal kedvesebb, okosabb és főleg türelmesebb, mint én, szerintem sokkal jobban illik Ferihez. Ez valószínűleg már másnak is szemet szúrt. Nem tudok most imádkozni, telefonálok! Ennyi idő alatt a teljes padlófűtést fel lehet szerelni az álmennyezetbe. Kicsöng… Nem veszi fel. Nem veszi fel!
21.00: Továbbra sem veszi fel! Egy hurrikán dobálja a belső szerveimet, a gyomrom például felkerült az agyamba.
21.30: Ferencem a vonalban, kedélyes hangon a bocsánatomat kéri, lent hagyta a telefont a kocsiban, de már elindult haza.
22.00: „Hol voltáááál???” – szegezem neki a kérdést az ajtóban. „Kicsit beszélgettünk, nem vettem észre, hogy így elszaladt az idő.” Erre a mondatra a fúria agyonüti bennem a megértő feleséget, de pár perc múlva az agyamban uralkodó túlnyomás visszaáll eredeti állapotára, s jámbor képű férjemnek kénytelen vagyok elhinni, hogy szeret. A hasonló esetek elkerülésére azért felállítunk néhány játékszabályt…
Judit
Ahogyan a férj látta
„A kisdobos ott segít, ahol tud” régi szlogen sokszor nem várt következményekkel jár. Bizony nehezebb dolga van annak a férjnek, aki a hétköznapokban valamilyen kétkezi munkát végez, mint egy szociológiaprofesszornak, mivel az ismerősök könnyen elhalmozzák mindenféle műszaki problémákkal és tanácskérésekkel.
Így történt akkor is, amikor egy régi gyülekezeti hölgyismerős (akivel a gyerekek kapcsán a kórusban jó barátságba keveredtünk) új lakásba költözött. Mivel hadra fogható férfi alig akadt a közelében, s történetesen akkor nekünk egy furgonnak beillő autónk volt, kézenfekvőnek tűnt, hogy a költözködésben segédkezünk neki. Néhány hét után felhívott, hogy a fűtésszámlája irreálisan magas, s maradt egy kis pénze, tudnék-e tanácsot adni abban, hogy merre induljon el a költségek csökkentése érdekében. Megbeszéltünk egy munkaidő utáni találkozót, tudván, hogy a párom este nyolc előtt úgysem kerül haza. „Tuti, hogy így is én leszek előbb otthon” – gondoltam magamban.
Persze az aznapi programok csúsztak, és már fél hét is elmúlt, mire odaértem. A nagy kapkodásban a kocsiban hagytam a telefonomat – ez végzetes hiba volt… Megpróbáltam gyorsan összeegyeztetni a hallott tapasztalatokat a látott állapotokkal, s egy értelmes koncepciót felállítani a „teljesen felesleges beruházások” és a „feltétlenül megcsinálandók” között, s mire valami megoldás kezdett derengeni, addigra már a gyerekeink barátságának feszültségterhes problémáin és pályaválasztási kérdésein kezdtünk el polemizálni. Halvány derengés futott át az agyamon, hogy elképzelhető, hogy már elszaladt az idő, de egy hölgybe sértődés nélkül belefojtani a szót (ugye ismerős a szitu, férfitársaim?) nem egyszerű feladat.
Huhhh! Végre sikerült lelépni, a kocsiban nézem meg az időt, ajjaj, elmúlt fél 10… Még inkább ajjaj, hogy volt 12 nem fogadott hívásom ugyanarról a számról – amely történetesen a feleségemé. Gyorsan visszahívom, hátha mire hazaérek, csendesül az orkán. Hazafelé különféle bölcs mondások jutnak eszembe („ember tervez…”, „a pokolba vezető út…”), de alapvetően abban bízom, hogy feleségem is bocsánatból él, csak nem tartja meg magának az egészet…
S hogy a már említett játékszabályokkal se legyünk adósak, ezen az ominózus estén a következőkben egyeztünk meg:
1. Mindenképpen hazaszólok, ha valahol tovább maradok.
2. Bármi történjék is: amikor összeházasodtunk, az összes többi nőre nemet mondtam.
Ferenc
A cikk a Family magazin 2014/2. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
