Kislány voltam még, amikor a nagyszüleimnél vakációzva találkoztam egy német házaspárral: Ingével és Rüdigerrel. Mivel a nagymamám német ajkú családból származott, és a papának is voltak sváb felmenői, nem volt ritkaság, hogy német vendégek érkezzenek hozzájuk. A házaspár kedves volt, és jól szituált, de az tetszett bennük a leginkább, hogy hoztak ajándékot nekünk, gyerekeknek is. Bár mi egy kukkot sem tudtunk németül, valahogy mégis szerettük volna meghálálni a kedvességüket. A nővérem és az unokatestvérem javaslatára készítettünk egy helyes kis rajzot napocskával, szivárvánnyal, felhőkkel. A javát a két nagylány készítette, de mi is firkáltunk rá valamit az öcsémmel, aztán boldogan átnyújtottuk együtt az alkotást Ingének és Rüdigernek. Nem is sejtettük, hogy ez a kis gyermeki gesztus mennyit jelent majd a német asszonynak.
Neki nem lehetett gyermeke, és ez örökké fájó pont maradt az életében. Valahogyan be akarta tölteni az űrt a szívében, ezért eldöntötte, hogy sokszorosan meghálálja az örömöt, amelyet a rajzunkkal okoztunk neki. Attól kezdve minden karácsonykor és húsvétkor hatalmas csomag érkezett hozzánk Németországból, tele csokival és egyéb apróságokkal. Akkoriban még nem volt annyi német üzletlánc hazánkban, így a csokik, amelyeket kaptunk, nálunk ritkaságnak számítottak. A sok édességből még a barátnőimnek is jutott, én pedig örömmel dicsekedtem vele, hogy van Németországban egy „tündér keresztanyánk”.
Teltek-múltak az évek, és Inge nem feledkezett meg rólunk. Bár már rég gimnáziumba jártunk, a csokoládés dobozok ugyanúgy megérkeztek minden évben kétszer. Rüdiger beteg lett, és meghalt. Inge eltemette őt. De gyászában is összekészítette nekünk a karácsonyi és húsvéti csomagokat. Aztán új szerelemre talált egy Uwe nevű férfi személyében. Vettek egy kis kuckót maguknak egy gyönyörű park közelében. De Uwe is rákos lett, Inge őt is eltemette a férje mellé. Mi már egyetemre jártunk, és bármikor vehettünk magunknak német csokit a magyar áruházakban. Mégis ott voltak az ünnepi dobozok az asztalunkon minden karácsony és húsvét előtt.
Időközben megtanultam németül, és köszönőlevelet írtam Ingének. Néhány levélváltás után meghívott engem és a férjemet Németországba. Odaadta nekünk a kis kuckót egy hétre (ő egy másik lakásban él), teletömte a hűtőt mindenféle ínyencségekkel, mindennap főzött ránk, programokat szervezett nekünk. Bemutatta fogadott családját is: egy házaspárt két gyermekkel, akik távol élnek a nagyszülőktől, így nincs a közelben segítségük. Inge lett a fogadott nagyijuk. Mutatott egy képet egy dél-amerikai kislányról is, akit szintén rendszeresen támogat. Egész ottlétünk alatt vidám volt és készséges, felejthetetlen nyaralást ajándékozott nekünk. Csodálatos ember ő, akit sosem gyűrt maga alá az élet, mert mindig megtalálta maga körül és a távoli országokban is azokat, akiken segíthet. Élő példája az igazságnak, amelyet mind tudunk, de nem mindig valósítjuk meg könnyen: „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül” (Példabeszédek 11,25)
Az én csodálatos tündér keresztanyám ebben az évben már hetvenéves lesz. Megírta nekem, hogy fáradt, és nem biztos, hogy lesz ereje a csomagküldéshez (egy-egy alkalommal hét-nyolc hatalmas pakkot készít össze). Azt feleltem, hogy semmiképp se fáradjon vele, sajnos azonban elkövettem azt a hibát, hogy küldtem neki egy fényképet a gyerekeimről. Inge pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek: koronavírus ide vagy oda, idén is elküldte a húsvéti csomagot fogadott családja segítségével.
A szerzőről
