Két hete erről szólt minden titkolózás, technikafeladat, verstanulás: anyák napja jön. Mindezt persze úgy, hogy az együtt tanulás most elsősorban anyai feladat, szóval igyekeztem nem odanézni, amikor épp nem szabad, hadd legyen meglepi a meglepi…
Így aztán valóban meg is lepődtem: vasárnap este, amikor rákérdeztem, biztos, hogy az iskolai kötelező verset tanulták-e meg. „Hmm, az hol volt…?” Azt már meg sem kérdeztem, hogy a rajzból feladott anyák napi üdvözlőlapom megvan-e. Volt helyette másik vers, ajándék, rajz, virág és persze sok-sok puszi. Hétfő reggel meg még gyorsan be lehetett pótolni az elmaradt feladatokat.
Túl a meglepetéseken, anyák napja után megállhatunk egy pillanatra: te kit, kiket kaptál ajándékba? Verset mond már, vagy csak megölel? Adhatsz neki puszit érte, vagy még csak egy ígéret a gyermek? Örülsz neki igazán, vagy bosszankodsz néha, ha ránézel?
Mert „az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom” – akkor is, ha néha meglepetések érnek velük kapcsolatban, vagy ha nem pont olyanok, mint elképzeltük. Ha elfelejtenek szólni a megtanulandó versről, ha ezerszer kell nekik valamit elmondani, és akkor is, ha… És persze sok-sok mindenben ezerszer jobbak és szebbek, mint ahogyan megálmodtuk.
A szerzőről
