A visszavonuló, a követelőző és a mártír
Az érzelmileg megterhelő helyzetekre, konfliktusokra mindenki másként reagál. Vannak, akik rögtön visszahúzódnak a csigaházukba, mások követelőzni kezdenek, és akadnak olyanok is, akik a mártír szerepét öltik ilyenkor magukra. Ezek a viselkedési módok gyakran igen bosszantóak a házastárs számára. Holott a mérgelődésnél van egy sokkal jobb megoldás is: ha megtanuljuk a párunkat érzelmileg támogatni.
Igen könnyű belátni, mégis évekbe telt, mire én magam is felismertem a saját házasságomban az egyszerű tényt: amikor a társam egy-egy stresszhelyzetben bosszantóan viselkedik, annak az az oka, hogy elveszítette az érzelmi egyensúlyát. Ilyenkor nem arra van szüksége, hogy kioktassam, hanem hogy melléálljak, és segítsek neki ezt újra megtalálni, hiszen ez jó esetben rövidre zárja az adott problémát is.
Ehhez mindenekelőtt fel kell ismernünk, hogyan reagál az említett szituációkra. A három alapvető védekező mechanizmus, amelyet leggyakrabban alkalmazni szoktunk, a visszavonulás, a követelőzés és az áldozat szerepébe menekülés.
Vissza a csigaházba
Rita egy kihívó pillantást vet férjére, Andrásra, miközben nekiszegezi a kérdést: „Ez a szombat most kié lesz, a családodé vagy a cégé?” András a fejét rázza: „Miért jössz már megint ezzel? Pontosan tudod, hogy értetek is dolgozom.” A nap további részében pedig jó messzire elkerüli a feleségét.
Rita megjegyzése szemmel láthatóan kibillentette a férjét az egyensúlyából. Valószínűleg megbántva érzi magát, talán túl is van terhelve, és úgy vélheti, hogy a felesége nem értékeli eléggé a családjáért tett erőfeszítéseit. Ahhoz, hogy Rita megértse a férje érzéseit, először meg kéne tudakolnia: „Úgy gondolod, hogy nyomást akartam rád gyakorolni a kérdésemmel?” Meglehet, hogy András valami ilyesmit válaszolna: „Nem, de az az érzésem, soha nem elég, amit a családért teszek. Egyébként meg a vasárnapokat mindig együtt töltjük.”
Ekkor Ritában bizonyára erős késztetés támadna arra, hogy megfogalmazza a saját vágyait, és helyretegye a férje viselkedését. De van ennél jobb lehetőség is: türelemmel lenni és először segíteni Andrásnak, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Például így: „Én is nagyon szeretem a közös családi vasárnapokat, és értékelem, hogy időt szakítasz rá. Azt is tudom, hogy azért hajtasz annyit a cégnél, hogy nekünk mindenünk meglegyen.” Ha erre András arcvonásai kisimulnak, Ritának reális esélye van rá, hogy a férje meghallgatja, amikor előáll a kívánságával: „Beleférne a mai napodba, hogy délután elmenjünk együtt két órát kirándulni?”
A visszavonulásnak sok arca van. Megnyilvánulhat úgy, hogy fizikailag kitérünk valakinek az útjából. A belső visszahúzódás ezzel szemben megmutatkozhat hallgatásban, iróniában vagy nemtörődömségben is. Különböző képekkel szoktuk kifejezni, amikor valaki egyszer csak bezárkózik: kivonja magát a fogalomból, lemegy nála a függöny. Egy kis odafigyeléssel egyre könnyebben észrevehetjük, hogy a társunk milyen helyzetekben szokott ezzel a módszerrel élni, és akár arra is rájöhetünk, hogy miért. Ilyenkor nehogy nekiálljunk kritizálni vagy pszichologizálni! Inkább tanúsítsunk megértést iránta, és igyekezzünk könnyíteni a terhein.
Most rögtön!
Andrea ma már másodjára figyelmezteti a férjét:
– Ugye nem felejted el lefoglalni a szállást a nyárra?
– Nem – nyugtatja meg Péter –, megcsinálom.
– Mikor? – kérdezi Andrea.
– Fel van írva a tennivalók közé – hangzik a válasz.
– Inkább csináld meg most rögtön – makacskodik Andrea, és ellentmondást nem tűrően pakolni kezd, hogy helyet csináljon a számítógép előtt. Péter ettől egyre dühösebb és dacosabb lesz.
Szükségük van a támogatásra az olyan erős egyéniségeknek is, mint Andrea? Igen, mert a dominancia iránti igény a félelem egyfajta túlkompenzációja, akkor is, ha követelőzésben, irányításban vagy érzelemkitörésekben nyilvánul meg. A domináns fél akkor válik nyitottá a támogatásra, ha át tudjuk érezni a félelmeit: „Áruld el, Andrea, mitől félsz?” Erre ő: „A legjobb szálláshelyeket hamar lefoglalják. Nem akarok úgy járni, mint ahogy a múltkor a barátnőm, tudod…” Kezdje el Péter magyarázni, hogy a nyaralásig még majdnem egy év van hátra, és Andrea aggodalmai teljesen megalapozatlanok? Inkább ne. Ezzel nem nyugtatná meg őt, hanem azt az érzést keltené benne, hogy nem ért vele egyet. Jobb lenne, ha ehelyett támogatná a feleségét, ehhez hasonlóan: „Én is azt szeretném, ha jól sikerülne a nyaralásunk. Holnap este lesz időm elintézni a foglalást, és az íróasztalodra fogom tenni a visszaigazoló levelet.”
A domináns embereknek gyakran az a tapasztalatuk, hogy mások nem foglalkoznak igazán azzal, hogy nekik mire lenne szükségük, ezért úgy gondolják, hogy állandóan nyomás alatt kell tartaniuk őket. Hogyan támogathatjuk őket érzelmileg? Ismerjük el a szükségleteiket, vegyük komolyan az érzéseiket, és tartsuk szem előtt az ő érdekeiket is. Természetesen a domináns partnernek nem lehet és nem is kell az összes kívánságát teljesíteni. De a megértő, kompromisszumkész hozzáállás legtöbbször elég ahhoz, hogy a társunk visszanyerje az érzelmi egyensúlyát.
„Nekem senki sem segít”
A visszavonulás és a követelőzés mellett létezik egy harmadik védekező mechanizmus is: az áldozatszerep. Első hallásra ez nem tűnik túl vonzónak, azonban egy sor rejtett előnnyel kecsegtet. Az áldozat lelkiismerete tiszta – hiszen „a rossz” szerepét nem ő játssza –, emellett hatni tud a másik lelkiismeretére is. Aki szenved, az együttérzésre és támogatásra számíthat.
Családi összejövetelre készülve mindig sok a teendő. Dániel gondterhelten figyeli a feleségét. Edit keze alatt ég a munka, túlhajtja magát, megállás nélkül dolgozik, és semmit sem bíz másra. Dániel már látja maga előtt, hogy zajlik majd a másnapi ünnep. Mire a vendégek megérkeznek, Edit olyan rosszul fog festeni, hogy mindenki aggódva kérdezgeti majd, mi a gond. Ha Dániel az este során leül a vendégek közé, az anyósa rögtön lesújtó pillantást vet rá, amiért hagyja magát kiszolgálni. Ráadásul végig hallgathatja majd Edit megjegyzéseit is, hogy milyen keveset segített neki. Pedig jó előre megkérdezte a feleségét, hogy mit tudna átvenni tőle, de kitérő választ kapott.
– Hadd beszéljünk tíz percet – javasolja Dániel, és a felesége vállára teszi a kezét. – Figyelj csak, nem haladsz túl jól az előkészületekkel, igaz?
Edit szemét elfutja a könny. Hallgat. Férje együtt érzően sóhajt, és továbbra is várakozóan néz rá.
– Úgy érzem, hogy mindenki egyedül hagyott a munkában – tör ki végül Editből.
Dániel most kioktathatná őt, hogy ki kellett volna osztania a feladatokat. Vagy ami még rosszabb: a szemére vethetné, hogy az ő hibája, ha nem kap segítséget, miért nem nyitja ki a száját. De ez biztosan nem segítene Editnek megtalálni a belső egyensúlyát. Ezek a támogató mondatok viszont igen: „Elhiszem, hogy a sok munka leterhel. Azt viszont nem szeretném, ha holnapra olyan kimerült lennél, hogy nem is tudnád élvezni az együttlétet. Hogyan tudnálak a legjobban tehermentesíteni? Mondj nyugodtan bármilyen feladatot, amelytől szívesen megszabadulnál. A gyerekek is segítenek. És a nővéred is biztosan szívesen hoz egy tálca süteményt, ha megkérjük rá.”
Azoknak, akik hajlamosak az áldozatszerepre, nehezükre esik kérni, nemet mondani és határokat felállítani. Az ő érzelmi egyensúlyukra úgy vigyázhatunk, hogy megelőző kérdéseket teszünk fel, és igyekszünk objektíven megfigyelni, hol estek túlzásokba, és azt is, hogy minek a rovására. Ha már kibillentek, olyan társra van szükségük, aki elszántan igyekszik mérsékelni a károkat, akitől vigaszt és megértést kapnak, és aki segít helyrehozni, ha valamit elrontottak.
Megoldás karnyújtásnyira
A párterápia során gyakran előfordul, hogy elakadunk egy ponton, és nem tudunk továbblépni. Ilyenkor arra kérem az érintetteket, hogy mondjanak valami támogatót a társuknak, az előzőekben említett példákhoz hasonlót. Ez konkrétan úgy néz ki, hogy közelebb húzódom hozzájuk a székemmel, és felszólítom őket: „Most mondják utánam azt, hogy…” És megfogalmazok egy mondatot, amely kifejezi az érzelmi támogatást. Ekkor általában haboznak, és azon gondolkodnak, hogy ellenkezzenek-e, amiért elő akarom írni nekik, mit mondjanak. Legtöbbször azonban végül odafordulnak a társukhoz, és teljesítik a feladatot. Érdekes módon azon nyomban megváltozik a másik testtartása, arckifejezése. Más lesz a légkör is a szobában, és a beszélgetés általában pozitív fordulatot vesz.
Egy házaspár boldogsága jelentős részben azon múlik, hogy a stresszhelyzetekben tudják-e egymást kölcsönösen támogatni mind érzelmileg, mind gyakorlati módon. Párkapcsolati szakértők szerint ez negyven százalékban járul hozzá a párok elégedettségéhez. Ha ilyen fontos az érzelmi támogatás, ráadásul nem is különösebben nehéz megvalósítani, miért nincs jelen magától értetődően minden kapcsolatban?
Van néhány akadály, amelyek meggátolnak minket abban, hogy a legjobbat válasszuk – még ha karnyújtásnyira van is a megoldás.
- Mindenekelőtt az énközpontú gondolkodásunk: „Először a saját szükségleteimnek kell kielégülniük. Utána tudok a tieiddel is foglalkozni.” Ha mindkét fél ezen az állásponton van, a kapcsolat ostromzár alá kerül, amelyből csak kiéhezve, üresen, vesztesként lehet távozni. Az érett szeretet azonban képes háttérbe szorítani a saját kívánságait arra az időre, amíg a másik vágyait teljesíti.
- További akadály lehet az érzelmi elzárkózás is, amely a közhiedelemmel ellentétben nem csupán a férfiakra jellemző: „Muszáj folyton az ember lelkében vájkálni? Meg lehet oldani értelmesen is a dolgokat, anélkül hogy állandóan azt kérdezgetnénk egymástól, hogy ki hogy érzi magát.” Ám hiába tagadjuk, az érzelmek elválaszthatatlanul hozzátartoznak a párkapcsolathoz. Aki ezt nem hajlandó elismerni, saját magának árt – és persze a társának is.
- Egy harmadik nehezítő tényező, ha attól félünk, hogy ezután úgy kell bánnunk a másikkal, mint a hímes tojással, egy hangos szó sem eshet közöttünk, és állandóan vigyáznunk kell, nehogy valamiképpen sérüljön a kapcsolatunk. Ez a félelem nyilvánvalóan túlzás. Nem gyakran adódik olyan helyzet, amelyben a partnerünk elveszíti az érzelmi egyensúlyát. Ezeket felismerhetjük abból, hogy működésbe lépnek az említett védekező mechanizmusok: a visszavonulás, a követelőzés és az áldozatszerep. Ilyenkor van igazán szükség arra, hogy érett szeretettel, a másik érzéseire reflektálva reagáljunk. Valahogy úgy, ahogyan Pál apostol írja híres szeretethimnuszában: „A szeretet türelmes, jóságos… Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.” Erre a szeretetre támaszkodva talpra állhat az, aki elveszítette az egyensúlyát. És ez a szeretet minden védekező mechanizmust fölöslegessé tesz.
(Fordította: Sinkáné Zombory Katalin)
Megjelent a Family magazin 2017/3. számában.
A szerzőről
