A hálószobaablakunkból a kis közre látni. A környék harmincas években épült házait felújították, a háborúban elpusztultak helyét újjal töltötték ki, csak egy kísértetház maradt meg a sarkon. Nem bántuk omladozó vakolatát, bedeszkázott bejáratát, mert így miénk maradhatott egy olyan őspark, amelybe senki emberfiának nem volt bejárása. Bejárásunk nekünk se, de belátásunk igen. Borostyánnal körbeszőtt törzsű fák, mohától zöld kőedények, elvadult díszcserjék és égig érő fű. Ha reggel felhúztam a redőnyt, a tekintetem átugrotta a forgalmas utat, az éjjel-nappali mellett hagyott sörösüvegeket, a kukásautó tetején villogó fényt, és egyből ebbe az ember építette világ romjain burjánzó természetdarabkába kapaszkodott.
Két éve azt mondták, felújítják a házat, tisztilakások kapnak benne helyet. Nem történt semmi, az ötletet végül elvetették, már el is felejtettük. A kert és a ház is. Néhány hete a szokott forgalom zaja helyett láncfűrészek hangjára ébredtem. A növények kócosak voltak még a tél után, felkészületlenül érte őket a halál. A munkások szokatlanul gyorsan dolgoztak, mintha a több évtizednyi leállást akarnák behozni: minden fát kivágtak, minden bokrot kikapartak, az ágakat felaprították, a virágtartókat kihajították, kellett a hely a gépeknek. Borzalmas látvány volt a takarásból előbukkanó fehér házfal a törött ablakaival.
Másnap új faj jelent meg a lemeztelenített udvaron: egy jól fejlett daru. Megkezdték a tetőcserepek bontását. A százéves fekete gerendák háborús fotókat juttattak eszembe. Az üres utca is. De a kijárási korlátozás elhozta a csendet, amelyre vágytam. Többet ültem ki az erkélyre, figyeltem a madarakat. Talán a tisztább levegő tette, hogy dallamosabban énekeltek. Figyeltem a rügyező gesztenyefánkat, a többieken már zöldültek a levelek, de én cseppet se aggódtam. Ismertem már: kicsit lassabban indul, de annál tovább lesz zöld ősszel.
Az út túloldalán folytatódott a munka. A kék overallos alakok a léceken egyensúlyozva sorról sorra haladtak. És ahogy a tető túloldala is lemeztelenedett, felbukkant a környék legszebb homlokzata. Az Ybl Miklós tervezte, 1800-as évekbeli palota felől arcok néztek vissza rám. Gyönyörű, antik szoborfejek. Egymásra csodálkoztunk: én hunyorogva a rájuk tűző napfénytől, ők tágra nyitott szemmel.
Teltek a napok, elbontották a gerendákat is, közelebb került az ég. A tekintetem megszokta, hogy túllásson kukásautón, sörösüvegen, betontömbökkel lehorgonyzott toronydarun és csúf házfalon. Hogy egyből erre a varázslatra lásson. Amíg van. Mert tudom, hetek kérdése, és felhúzzák az új szintet, az új tetőt. Az átalakított lakásokba karácsonyra új családok költöznek. A kertből eltűnnek a munkagépek, csenevész díszfák, fakó fűszálak dideregnek majd a helyükön.
Vége lesz a járványnak, és visszatér a zaj. Felgyorsulnak a napok. De én igyekszem nem elfelejteni, amit a lelassult idő alatt felfedezhettem. Háztetők és emberek homloka mögött.
