„Bárcsak tudnám, mi van ilyenkor a fejében! – sóhajtunk fel időnként a másik nem furcsaságain töprengve. – De jó lenne néha az ő szemüvegén keresztül is látni a világot vagy legalább egy-egy helyzetet!” Sorozatunkban a vállalkozó kedvű Parti házaspár tagjai erre tesznek kísérletet: elmesélik, hogy férjként vagy feleségként mi játszódott le bennük egy-egy emlékezetes eset kapcsán.
Ahogyan a feleség, Judit látta:
Szeretek enni. Kiváltképp finomat. (Rosszat is, de azért finomat egy kicsit jobban.) Meg is voltam róla győződve mindig, hogy elég jól értek az ételkészítéshez. Ebben a hitemben a kollégistaévek kudarccal árnyékolt májkrémes rizses ebédjei sem tudtak igazán megrengetni, inkább megnyitották az alázat útját a fejlődés felé. A magányos esztendők elhozták a spórolás kreativitását: akkor voltam a legboldogabb, ha a hétfőn készített tekintélyes mennyiségű puliszka a hét minden napján új alakban integetett vissza a tányérról; a levesbetéttől a desszertig bármely fogás orcáját fel tudta ölteni. Ifjú házasként viszont úgy gondoltam, a háziasszony kutya kötelessége, hogy az étel egyszerre legyen különlegesen ízletes, megfelelően tápláló, vitamin- és rostdús, és eléggé nagy mennyiségű – ki lehet számolni, hogy az ilyesmi mikorra készül el nagyjából… Amikor férjem nagyfia, Ádám délután három óra körül érdeklődött, hogy végül is lesz-e ma ebéd, rá kellett jönnöm, hogy az arany középút megtalálása mindannyiunk érdeke.
Tehát a fontossági sorrendet átforgatva első helyre került, hogy az ebéd 13.00-ra mindennap előálljon, s csak ezután következett, hogy mi is legyen az tulajdonképpen. Azt tapasztaltam, hogy majdnem mindegy is, hogy mi, mert eltűnik, mintha sáskajárás pusztítana nálunk. S „a többi, néma csend”.
Másnap újra előáll a menü, jönnek a sáskák, beáll a csend. Következő nap ugyanígy: megint új menü, sáskák, csend. És újra és újra és még egyszer: csend.
Arra kezdtem gyanakodni, hogy valami baj van. Mégsem érthetek olyan jól a főzéshez, mert senki nem szól egy szót sem. Ki is alakult nálam a klasszikus asszonyi előremenekülési szindróma: már ahogy teszem le a levest az asztal közepére, kezdem mondani, hogy mi vele a baj. Kicsit sós, kicsit sűrű, kicsit rágós a hús, kicsit kemény a gombóc, kicsit híg a leve, kicsit sok benne a fokhagyma, és ezért kérem alázatos hangon a fogyasztók elnézését. Majd újabb tiráda a második körül: kicsit kemény, kicsit ízetlen, kicsit kevés, kicsit nyers, kicsit herseg, kicsit sok a zöldség, kicsit kevés a hús. Nem volt itthon tejszín, úgyhogy tejföllel csináltam, azért ilyen. Nem volt itthon tejföl, úgyhogy joghurttal csináltam, azért ilyen.
Az évek mentek, a repertoár bővült. A végén már egy akadémiai székfoglalót tartottam arról, hogy amit enni fogunk, az éppen miért nem jó. Aztán eljött az a nap is, amikor a klasszikus kabaréjelenetet (Gádor Béla: Vasárnapi ebéd) idézve így fordultam az uramhoz: „Értékeljük ki ezt az ebédet, Ferenc!” Elfogott ugyanis a gyanú, hogy amit készítettem, az véletlenül éppenséggel jó. „Mit értékeljünk rajta?” – így ő. „A minőségét, drágám, hogy megfelelő-e.” „Megettem, nem?!” – nézett vissza rám értetlenül.
Az ilyen mondatokra általában a szemöldököm a homlokráncaimat a hajtövemig tolja, s már nyúlok is a zsebembe, hogy kijátsszam a „sértődős kártyát”, mert a hiúságom már nem bírja tovább a hallgatást.
Ahogyan a férj, Feri látta:
Egyik kedves ismerősünk minden fogás után jóízűen megköszöni és csak pozitív jelzőkkel illeti a felesége főztjét. A lánya székely atyafihoz ment feleségül, s egyszer meg is jegyezte az édesapjának: „Hát, Erdélyben nem szokás ám az asszony főztjét így agyondicsérni!”
Ugyan nem tudok róla, hogy lennének onnét származó felmenőim, de nálunk a dicséret fokmérője a repeta száma és az eltüntetés sebessége volt, s ezek alapján azt gondolom, messzemenően értékelni szoktuk drága párom főztjét.
A családjaink közötti másik különbség abban is megnyilvánul, hogy a kierőltetett dicséret számomra hamiskásnak hangzik, így „dafke” ellenállok az ilyen célzatú kísérleteknek, meghallva, hogy az elnézés kérése tulajdonképpen felhívás az asztali remekmű egekbe magasztalására. Mindezeken felül pedig ténylegesen „mindenevő” vagyok, csak néhány, számomra nem ételnek minősülő – bár az emberiség elenyésző kisebbsége által ehetőnek tartott – növénnyel nem tartom a barátságot.
Felismerve azonban, hogy a feleségem számára ez a dicséret mennyire fontos, mostanában kezdtem bevezetni a „bikaszámot”, azaz hogy ezért az asztalra letett remekműért hány bikát kellene áldozni a szakács oltárán, kifejezve mérhetetlen hálánkat. A kezdeti, röhögésbe fulladt sikerek után azonban mostanság újfent azt hallom a tálalás során: „Hát, bizony ez csak másfél bikás leves lett…” Igazán nem akarom felmagasztalni a feleségem főzőtudományát, de a tények magukért beszélnek: ritka alkalom, ha a tízliteres fazék nem ürül ki aznap, vagy hogy órákig üldögélnénk az ebéd felett.
Valahogy úgy vagyok én is, mint kortárs költőnk, Varró Dani:
„Jaj de gyönyörű vagy feleségem, Zsófi,
fenséges a füled, a te orrod grófi,
fénylő szemeidhez a smaragd is bóvli,
szép szád mosolyától nincs mód szivem óvni. […]
Jöhet szőke, modellalkatú lány tíz is,
nekem csak te kellesz, még ha kedved mísz is,
vágyam fokozza házassági krízis,
ízlik, ha te főzöd, még a tejbegríz is.”
Megjelent a Family magazin 2017/3. számában.
A szerzőről
