Mivel okozhatunk fájdalmat a társunknak?
Időnként a tüskéinkkel megsebezzük azokat is, akiket szeretünk. Azok a védekező mechanizmusok lépnek működésbe ilyenkor, amelyeket gyerekkorunkban fejlesztettünk ki. Nem a társunk tehet róla – mégis neki okozunk fájdalmat.
A tüskéink sokfélék lehetnek. Ezúttal a két leggyakoribbat vesszük alaposabban szemügyre: bemutatom, hogy mi történik, ha valamelyik fél megsérti a másik határait, vagy ha a valóságosnál jobb színben tünteti fel önmagát. A határátlépés olyan tüske, amellyel támadni lehet. Ilyenkor olyasmit akarunk kikényszeríteni a másikból, amire ő még nem áll készen, és önszántából nem tenné meg. A szemfényvesztés tüskéi ezzel szemben a védekezés eszközei. Ilyenkor a másikban hamis illúziókat táplálunk azért, hogy a hibákat és hiányosságokat – mintegy varázsütésre – eltüntessük.
A határsértők
Akik szeretik egymást, azok megnyitják egymás előtt a határaikat. Egyre több mindent tárnak fel önmagukból, és kölcsönösen hatással vannak egymásra. Egy idő után megosztják egymással a fürdő- és a hálószobát, a bankszámlájukat és a hétköznapi tárgyaikat. De még a szoros, szerető kapcsolatban élőknek is fontos, hogy ne fosszák meg őket akaratuk ellenére a szabadságuktól. Ha az egyik fél úgy érzi, hogy a szabadsága feladására kényszerítik, akkor a másik határsértést követett el. Hogy ez milyen könnyen megtörténhet, arról beszéljen a következő néhány példa.
- Iván azt képzeli, hogy mindenről neki kell gondoskodnia. Elvégzi Patrícia helyett is a feladatokat, és egyedül hoz meg olyan döntéseket, amelyek mindkettőjüket érintik.
- Bettinek nem kell sok ahhoz, hogy úgy érezze, Krisztián egyedül hagyta, és féltékenykedni kezdjen. Gyakran rátelefonál, amikor üzleti úton van. Időnként olyan stílusban faggatja a kolléganőiről, hogy Krisztián úgy érzi magát, mintha kihallgatáson lenne.
- Miklós szerint sokszor kínos, ahogyan Eszter viselkedik. Gyakran rá is szól emiatt. Eszternek időnként az az érzése, hogy Miklós meg akarja őt nevelni.
A határátlépőket jó szándék vezérli, ugyanakkor belegázolnak a másik szabadságába. Ha hajlamosak vagyunk arra, hogy alkalmanként megsértsük a társunk által felállított határokat, akkor érdemes gyakrabban emlékeztetnünk magunkat: a szeretet azt is jelenti, hogy megtanulunk elengedni dolgokat. Természetesen szeretetteljes módon többféleképp is kinyilváníthatjuk az akaratunkat: megfogalmazhatjuk az érzéseinket, elmondhatjuk a kívánságainkat, kompromisszumokat javasolhatunk, kifejezhetjük, ha valami különösen jólesett. Ezzel is hatást gyakorolhatunk a társunkra, miközben tiszteletben tartjuk a döntési szabadságát.
Megtanulni elengedni
Mi olyankor a teendő, ha valamit ugyan elengedtünk, de utána meg kell küzdenünk a hiányérzettel vagy a nyomasztó felelősséggel? Legyen a bennünk lévő szeretet nagyobb, mint a hiányérzetünk vagy a felelősség nyomása! Ez megmutatkozhat a hozzáállásunk megváltozásában, például ekképpen:
- „Inkább kevesebb igénnyel állok elő, ha tudom, hogy a társam ezt a kevesebbet viszont szívesen adja. Jobb így, mintha többet kapnék, de csak azért, mert kikényszerítettem.”
- „Inkább legyen az életünk egy kicsit tökéletlen, mint hogy folyton meg akarjam nevelni a társamat, és ezzel tönkretegyem a szerelmünket.”
Olykor kifejezetten nehéz megállni bizonyos határvonalak előtt, például tudomásul venni, ha a másik nemet mond valamire, vagy egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja a kérésünket. Ilyenkor meg kell válaszolnunk magunknak egy komoly kérdést: hogyan küzdünk meg a hiányérzettel? Vannak, akiknek a hit segít ebben. Azt tapasztalják, hogy ha az életük valamely területén jelentkező hiányt Isten elé tárják, éppen ott látják leginkább a jelét Isten gondoskodó szeretetének. Mindkét félre felszabadítóan hat, ha a hívő társ a párkapcsolatot egy átfogóbb gondoskodás részeként fogja fel, mellyel Isten fordul az emberek felé.
Megőrizni a szabadságot
És mit tehetünk akkor, ha a partnerünk időről időre határátlépést követ el? Érdemes meghúzni a határokat – szeretettel, de határozottan. Talán nincs ínyünkre, hogy a határsértés miatt nézeteltérésbe keveredjünk a párunkkal. Ám a súrlódás hőt termel, amely mindkettőnket felmelegíthet. A határviták során jobban megismerjük a társunkat és önmagunkat is. A következő érvek segíthetnek a határok felállításakor:
- „Nem tesz jót kettőnknek, ha egyedül döntesz olyan dolgokról, melyek mindkettőnkre tartoznak.”
- „Jobb társad tudok lenni, ha nem próbálsz a faggatózásoddal sarokba szorítani.”
- „Te sem vennéd jó néven, ha valaki meg akarna nevelni.”
A hit adhat igazán erős alapot a szabadságunk védelméhez. Elsődleges kötelességünk ugyanis annak a célnak megfelelni, melyre Isten rendelte az életünket, a személyiségünket. Ha Isten vezetését követjük, akkor nem határozhatja meg a társunk az életünk irányát. Ha Istenre bízzuk, hogy formálja a személyiségünket, a társunknak nincs joga minket megváltoztatni.
A szemfényvesztők
A másik gyakori tüske, a szemfényvesztés fegyvere egészen másképp működik. Aki szeret, az mindig megpróbálja a legjobb oldalát mutatni és a másikban is a legjobbat meglátni. De mi van akkor, ha valaki pusztán szeretetből többet ígér, mint amit be tud tartani? Vagy ha képtelen beismerni a hibáit? Megerőltető folyton azon dolgozni, hogy olyan képet mutassunk a másiknak, amely valójában túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ugyanakkor a másik fél számára is negatív következményei vannak: reményeket keltünk benne, ám csalódni fog.
Sok párkapcsolatban zajlik a következőkhöz hasonló színjáték:
- Tibi igazán elragadó fickó. Edit elvárja, hogy Tibi otthon is ugyanaz a sármos és szolgálatkész úriember legyen, mint amilyen a társaságban szokott lenni. De Tibit leterhelik ezek az elvárások, Edit pedig csalódott.
- Helga példás feleség, de nem hajlandó elismerni, ha hibázott. Ettől a férje tehetetlennek érzi magát, és dühös, mert nem akar mindig ő lenni a bűnbak, ha bármi gond adódik.
Miközben jó képet igyekszünk festeni magunkról, olyan elvárásokat ébresztünk, melyeket nem tudunk teljesíteni. Ezzel csalódást okozunk. Minél csodálatosabbnak mutatjuk magunkat, annál elégedetlenebb lesz a másik.
Megkockáztatni a hitelességet
Ha jellemző ránk, hogy védekezésképpen időnként másnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk, előttünk a nagy feladat: hitelessé válni. Bízzunk benne, hogy a társunk akkor is képes megfelelően megítélni minket, ha nem hangsúlyozzuk folyton az eredményeinket és a kvalitásainkat. Ismerjük be a korlátainkat, hibáinkat és gyengeségeinket. Miközben a hitelességet gyakoroljuk, vélhetően egy fájdalmas pontunkra tapintunk rá: tényleg úgy szeretnek, ahogy vagyunk? Valószínűleg gyermekként olyan szeretetet tapasztaltunk, mely valamilyen feltételhez volt kötve: legyünk okosak, viccesek, bájosak és csinosak, segítőkészek… – szüleink egyszerűen több figyelemben és megerősítésben részesítettek, ha valami pozitív dologgal kitűntünk. Minél inkább megtanuljuk elfogadni magunkat, minél inkább megbízunk társunk szeretetében, annál könnyebb lesz megszabadulnunk a szemfényvesztés tüskéitől.
A megtévesztés, az „önfényezés” tüskéje mögött is egy létfontosságú kérdés rejtőzik: mi tesz értékessé? Aki hitben jár, az naponta gyakorolhatja, miként bánhat elnézően a saját hibáival és hiányosságaival is: amikor beismeri a vétkeit, és megtapasztalja a megbocsátást; amikor megnyílik egy olyan szeretet felé, mely nincs feltételekhez kötve; amikor átéli, hogy Isten irányítása alatt az életében felhalmozódó hulladék értékes komposzttá alakulhat. Ez a kapcsolat megszabadítja attól a kényszertől, hogy mindenképp jó benyomást keltsen. A szeretet, melyet Istentől kap, valóban neki szól, nem valamiféle teljesítménynek, amelyet nyújtani képes, vagy adottságnak, amellyel rendelkezik.
Szeretettel leleplezni
Mit tegyünk, ha olykor azzal szembesülünk, hogy a társunk csak megjátssza magát? Szabad átlátnunk a szitán. Lehet, hogy először el kell engednünk azt az álomképet, melyet a társunkról alkottunk magunkban. Amikor már nem akarunk hinni a szemfényvesztésnek, egy pillanat alatt átlátunk a trükkökön. És ekkor meghalljuk az üzenetet, amelyről az egész szól: „Azt szeretném, hogy szeress.”
Ez a színjáték egyébként csak akkor képes hatni ránk, ha valamilyen alapvető szükségletünket érinti. A biztonság utáni vágyunk egy erős személyiség felé fog hajtani minket. A vágy, hogy valaki igazán mélyen hasson ránk, arra késztet, hogy életteli, élénk, agilis társat válasszunk magunknak. Az a szükséglet, hogy értékesnek tartsanak, vagy hogy megtaláljuk az élet értelmét, szintén irányít minket a párkeresésben. Ám ezzel végtelenül megterheljük a társunkat, még akkor is, ha annak idején ő maga keltett bennünk hiú reményeket. A hit tudja: legmélyebb vágyainkat egyedül Isten képes betölteni. Ha nála megtaláltuk a biztonságot, a mély örömöt és az élet értelmét, akkor el tudjuk engedni hamis elvárásainkat. Akkor annak látjuk majd kedvesünk színjátékát, ami valójában: bájosan esetlen mentegetőzésnek vagy szeretni való túlzásnak.
Megjelent a Family magazin 2018/1. számában.
A szerzőről
