Hogyan fegyelmezzünk?
Számtalan alkalommal kértük már gyermekünket arra, hogy ne vegye el más játékát, érjen haza a megbeszélt időre, vagy tegyen rendet a szobájában, de megint kezdődik minden elölről. Valószínűleg sok tanácsot olvastunk már a fegyelmezéssel kapcsolatban. Igyekeztünk higgadtak maradni, vagy éppen határozottan a sarkunkra állni. Próbálkoztunk büntetéssel, figyelemeltereléssel, jutalmazással is, még talán a Mikulással vagy a húsvéti nyuszival is igyekeztünk ösztönözni őket. Úgy tűnik azonban, hogy minden hiába. Ráadásul azon túl, hogy most itt állunk tanácstalanul, kimerülten vagy éppen dühösen, a következetes nevelésről szőtt álmaink is szertefoszlani látszódnak. Mitévők legyünk?
Először is fontos önmagunknak feltennünk a kérdést, hogy mit is gondolunk mi a gyereknevelésről vagy a fegyelmezésről: mit jelent számunkra, mi a célja? Ha tisztán látjuk az ezzel kapcsolatos nézeteinket, az már fél siker!
Elképzelhető, hogy a fegyelmezésre egyfajta „parancsnokként” tekintünk, így elvárjuk, hogy gyermekünk mindenféle ellenvetés vagy győzködés nélkül engedelmeskedjen nekünk. A másik véglethez közelítve pedig lehet, hogy irtózunk tőle, szeretnénk megkerülni, mert nem szívesen vállalunk fel semmilyen konfliktust a gyermekünkkel, ezért inkább ráhagyjuk, amit lehet. Sajnos azonban egy idő után észrevesszük, hogy nem tudunk hatni rá.
Az is lehet, hogy mereven ragaszkodunk bizonyos elveinkhez az édességfogyasztással, a játszóidővel vagy az étkezés mikéntjével kapcsolatban – még akkor is, ha ez nagyon távol esik a gyermekeink és az egész családunk valós igényeitől. Talán szülőségünk kudarcának tekintjük, ha büntetnünk kell. Vagy hatalmas teherként nehezedik ránk az, hogy mit gondolnak a szomszédok, a rokonok vagy a tanító néni gyermekünk viselkedéséről, és minden erőnkkel szeretnénk megfelelni az általuk ideálisnak vélt képnek, és erre szeretnénk rábírni a gyermekünket is.
Amiről a tettek mesélnek
Gyermekünk viselkedése és a vele való kapcsolatunk folyamatosan tükröt tart elénk: saját magunkról, a megoldatlan nehézségeinkről, a párkapcsolatunkról, a saját szüleinkkel való kapcsolatunkról is mesél, bár ezt nehezen vesszük észre. Az adott viselkedés tehát nem egy vákuumban jön létre, hanem a családi és az óvodai/iskolai közegben, azzal való interakcióban. Ha ebben az összefüggésben próbálunk a konfliktushelyzetekre tekinteni, akkor már nagyon jó úton vagyunk ahhoz, hogy hatékonyan és bölcsen fegyelmezzük gyermekünket – és persze magunkat is! Legyünk bátrak, és merjük feltenni magunknak a kérdést: mit szeretne mondani nekünk gyermekünk az adott viselkedéssel?
Lehet, hogy azért nem szeretne hazajönni a játszótérről, mert tudja, hogy otthon úgyis csak a főzéssel és rendrakással vagyunk elfoglalva? Talán este azért alszik el nehezen, mert így teremti meg azt a kis együtt töltött időt, amelyet napközben nem kap meg? Elképzelhető, hogy mindig pont akkor kezd hisztizni, amikor a párunkkal konfliktushelyzetbe kerülünk, ezzel terelve el a figyelmet a köztünk lévő feszültségről?
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy annál, amit mondunk, sokkal többet számít az, amit teszünk. Gyermekünk a mi példánkat követi! Ha én nem pakolok el főzés után, miért lepődöm meg azon, hogy a gyerekem sem rak rendet a játék végeztével? Ha én halogatom a határidőimet, hogyan várhatom el a gyerekemtől, hogy első szóra szót fogadjon? Ha türelmetlen vagyok a párommal, és tiszteletlenül beszélek vele, miért csodálkozom, ha a gyermekemtől is hasonló hangnemet hallok? Ha én nem tudok felhőtlenül örülni egy rokon látogatásának, akkor miért furcsa, hogy a gyerekem sem lelkesedik érte…?
Tökéletes minta
Mennyei édesatyánktól azonban megtanulhatjuk a fegyelmezés lényegét, célját és leghatékonyabb módját is. Ő azt mondja, hogy azért büntet minket, mert szeret, mert törődik velünk, és a javunkat akarja, tehát nem öncélú érdekből. Ez azt is jelenti, hogy amikor ő fegyelmez minket, arra egy szeretetkapcsolatban kerül sor: velünk van, pontosan kiméri, mire van szükségünk, és tudja, hogyan formáljon minket lépésről lépésre. Nem vár többet annál, mint amennyire képesek vagyunk, nem büntet jobban annál, mint amennyit el bírunk viselni – és nem aszerint szeret minket, ahogyan viselkedünk. Nem nézi el bűneinket, de megad mindent, amire szükségünk van ahhoz, hogy akaratát teljesítsük. Kijelenti magát nekünk, olyan közel jön hozzánk, hogy megismerhessük őt, és a benne való bizalom által engedelmeskedhessünk neki – ne pedig azért, mert félünk a büntetésétől.
Hogyan fegyelmezzünk tehát bölcsen?
- Legyünk higgadtak!
- Ne legyen túl sok szabályunk! Amik vannak, azok pedig legyenek világosak és kiszámíthatóak!
- Járjunk elöl jó példával!
- Elvárásaink igazodjanak a gyermekeink életkorához és érettségi szintjéhez!
- Legyen nyitott a fülünk, a szemünk és a szívünk! Törekedjünk arra, hogy megértsük, mit közöl gyermekünk a viselkedésével!
- Ismerjük be a saját hibáinkat! Ha szükséges, kérjünk bocsánatot!
A cikk a Family magazin 2018/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
