Míg mi itt, Európa közepén mindent számokban és teljesítményben mérünk, addig a Csendes-óceán távoli szegletében a projekthatáridőknek, a kötött napirendnek vagy a leírt betűnek nincs értéke. Talán azért, mert nem sajnálják az időt egy jóízű beszélgetésre. A Greizer család a tanú rá, hogy mindkét mentalitásnak megvan az ára. Zsófia és Miklós egyszer már nekivágtak a világnak másfél éves ikreikkel azért, hogy a netwar nyelvű bibliafordítás hangfelvétele Vanuatu egyik szigetére is eljusson. Most ismét útra készülnek, mert ami egykor romantikus vágynak indult, az mára engedelmességgé érett.
Zsófi, a misszió még csak vágyálom volt, amikor Miki belépett az életedbe?
Zs.: Emlékszem, egyszer egy ifjúsági órán mesélt valaki a Gedeon Társaságról, hogy kórházakban osztanak Újszövetségeket. S amikor említette, hogy a női osztályokat a szolgálók feleségei látogatják, akkor megfordult bennem, hogy de jó lenne „gedeonita feleségnek” lenni. Így is lett, merthogy Miki náluk szolgált.
A kapcsolatunk 2002 őszén kezdődött, amikor az egyetemi diákbibliakörben egy társunk autóbalesetet szenvedett, és a sérülései következtében kómába esett. Rögtön írtam a csoportunknak, hogy imádkozzanak érte, és Miki volt az egyetlen, aki válaszolt. Egy ilyen szomorú apropóból kezdtünk el levelezni. Mivel épp azon a nyáron voltam a Wycliffe Bibliafordítók Egyesülete missziós táborában, Miki elejétől fogva sejtette, hogy nekem a külmisszió felé húz a szívem.
Az nem ritka, ha egy férfit erős küldetésvágy vezérel, a nő pedig támogatóan mögé áll. Nem okozott köztetek feszültséget ez a fordított felállás?
M.: Mivel nagyon megszerettem Zsófit, azt mondtam: ha egyszer Isten közös utat szán nekünk, akkor minden egyéb csak másodlagos. Akár Zsófi veszíti el a külmisszió iránti vágyát, akár nekem ad Isten elhívást, hogy én is teljes szívvel bele tudjak állni a misszióba, teljesen mindegy, egy dologban biztos voltam: ha Isten egymásnak szán bennünket, akkor úgy alakítja majd a szívünket és a körülményeinket, hogy egyfelé menjünk.
Megjegyzem, amíg bele nem kóstoltunk a külmisszióba, addig egyikünk sem sejtette, hogy az mivel jár. Szerintem Zsófi sem tudta igazából, hogy mire is vállalkozik – valószínűleg azért, mert a misszionáriusokat valamiféle mítosz lengi körül, mintha csodalények volnának, pedig talán a külmisszióban vannak a legsebezhetőbb emberek. Ez nem sérült személyiséget jelent, hanem egyfajta érzékenységet. Sokszor nagy nehézségeken viszi át őket Isten, talán pont azért, hogy felismerjék mások nyomorúságát, és meglássák a szükségeket.
2012 tavaszán már a Wycliffe munkatársaiként tettétek meg az első lépéseket, amikor levelezni kezdtetek különböző országokkal. Emberi szempontok is döntöttek abban, hogy Vanuatura esett a választásotok?
Zs.: Volt olyan ország, amelyet azért vetettünk el, mert úgy gondoltuk, ha a helyi születésű afrikai hölgy panaszkodik a melegre, akkor mi nem biztos, hogy bírnánk a szélsőséges környezeti tényezőket. Azok az országok is kiestek, ahol nem lehetett volna nyilvánosan felvállalni a hitünket, mert az számunkra kizáró tényező volt.
M.: Tény, hogy csináltunk egy listát, hogy mi szól az egyik és mi a másik ország mellett, de az még mindig csak egy emberi törekvés. Végül a vanuatui igazgató levele adott választ az imádságainkra. Ahogy ő fogalmazott, bár nagyon örülnének nekünk, nem dönthetik el helyettünk, hogy hol van a helyünk, azt Istennel kell megbeszélnünk. Ez a látásmód annyira egybevágott a mienkkel, hogy én abban a pillanatban tudtam, hogy erre van az út.
„Mindent a nulláról kellett kezdenünk”
Az utatok első állomása Pápua Új-Guinea volt, amire úgy szoktatok utalni, mint egy próbatételre. Miért?
M.: Amikor kiszálltunk a reptéren, akkor döbbentem rá, hogy mit is jelent valójában egy esőerdőben lenni. Amit az iskolában megtanultunk, az szó szerint igaz: a trópusi övezetben eszméletlen a hőség és a páratartalom; ha egyszer esik, az zuhog, és a szúnyogok miatt fokozott a maláriaveszély. Ez a három hónapos képzés igazából arra készített fel bennünket, hogy mit jelent az adott kultúrában élni a helyi körülmények között, a helyi lakosokkal együtt.
Zs.: Néhány hetet egy picike faluban töltöttünk, ahol a jólétet még hírből sem ismerik. Mindent a nulláról kellett kezdenünk. Szerencsére a helyiek rendkívül befogadóak és segítőkészek voltak. Amíg mi reggelente egy kis útszéli piacra mentünk tápiókasütiért, addig a szomszédok meggyújtották nekünk a tüzet, hogy tudjunk vizet forralni. Mindamellett, mivel a környéken egyedül mi voltunk fehérek, a kulturális különbségek is érezhetőek voltak.
Például miben?
Zs.: Ott úgy tartják, hogy a gyerekek nem a szüleikéi, hanem a faluéi. Emlékszem, egyszer épp a templomból tartottunk hazafelé a falubeliekkel, amikor az egyik szomszédunk minden bejelentés nélkül fogta és magával vitte a kislányunkat. Fogalmunk sem volt, hova lett a másfél éves kicsi lányunk.
M.: Nyilván megijedtünk, hiszen itthon arra lettünk szocializálva, hogy soha ne bízzuk idegenekre a gyerekeinket. Utólag persze megtanultuk, hogy itt az egész falu úgy vigyáz a kicsikre, akár a szemük fényére, különösen ha egy fehér ember gyerekéről van szó.
A Wikipédia szerint talán minden idők legerősebb vihara tombolt Vanuatun 2015 márciusában, amikor oda készültetek. Az fel sem merült bennetek, hogy ez egy intő jel?
Zs.: Kaptuk is az e-maileket, hogy biztos, hogy oda akartok menni? Bennem komolyan meg is fordult, hogy most mit akar ezzel Isten üzenni: azt, hogy menjünk, hiszen még nagyobb a szükség, vagy esetleg azt, hogy forduljunk vissza?
M.: Én rögtön írtam a vanuatui igazgatónak, hogy tőle halljam, pontosan mi is történt. Azt ugyan megerősítette, hogy a vihar következtében néhányan meghaltak, de az amerikai Katrina hurrikánhoz képest, ahol több mint ezren életüket vesztették, itt egy vihartól még nem áll meg az élet. Vanuatun nem toronyházakban élnek az emberek, hanem bambuszkunyhókban, pont azért, mert ha egy ciklon miatt összedől a hajlékuk, az senkit sem veszélyeztet, ráadásul két nap alatt új otthon építhető.
Ahol másodlagos az idő
Hogyan lehet egy nyelvet úgy elsajátítani, hogy se könyv, se más segédanyag nem elérhető?
Zs.: Az úgynevezett cselekedtető (TPR) módszerrel, amelyről még a 2012-es angliai képzésen hallottunk először. Mondjuk, amíg én leülök erre a székre, a helyi lakos elmondja a saját nyelvén, hogy én most leültem. Emlékszem, milyen nehéz volt, mert az első időkben semmit nem volt szabad leírnunk vagy kimondanunk, csak rengetegszer meghallgatnunk.
M.: Ennek az a célja, hogy megszokjuk a nyelv hangzását, hiszen ha egy nyelvet még soha nem hallottunk, azt sem tudjuk, hol kezdődnek vagy végződnek a szavak.
Azért ahhoz, hogy ebből összefüggő beszélgetés legyen, rengeteg idő meg türelem kell, és itt, Európában abból van a legkevesebb.
Zs.: Melanéziában az idő sokadlagos. Két helyre illik időben odaérni: a templomba és az iskolába, azontúl csak a reptéren figyelik a pontos időt.
M.: Ha átmennek egymáshoz beszélgetni, senki nem nézi, hogy mennyi az idő, addig maradnak, amíg van mondanivalójuk. És ha dolguk akad a ház körül, akkor sem dől össze a világ, majd másnap folytatják.
Zs.: Pedig ott mindent az alapoktól kell kezdeni, ami időigényes. Amíg kint éltünk, a ruhát én magam is kézzel mostam, és a napi menüt is jobban át kellett gondolni, mert ott nem tud az ember leszaladni a sarki boltba, ha elfelejt valamit.
M.: Vanuatun az élő szónak nagyobb az értéke, mint a könyveknek, ezért az is a munkánkhoz tartozott, hogy a helyiek által felolvasott bibliarészletekből hangfelvételt készítettünk. Ám ez is teljesen rapszodikusan zajlott. Minthogy az idő másodlagos, és mindig közbejön valami, itt sosem lehet tudni, hogy egy projekt elkészül-e a kitűzött határidőre. Egyszerűen a kultúra nem kívánja számokban mérhetővé tenni a dolgokat. Ez nem felelőtlenséget takar, inkább egyfajta rugalmasságot.
Láttatok emberi életeket megváltozni a kint töltött három év alatt?
M.: Egy férfi jut eszembe, aki még az érkezésünk előtt lett sámánból kereszténnyé. Tanúi lehettünk, ahogy felavatják őt gyülekezeti munkássá, és kiküldik, hogy bizonyságot tegyen azok között, akikkel egykor együtt imádták az ősi hitvilág szellemeit. Az ő életében kézzelfogható volt a változás, de ez a ritkább. Ahogy Pál mondja: „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.” A növekedésnek sokszor csak a következő generáció életében van látható nyoma.
Zs.: Különös volt látni az emberek arcán, hogy jé, ez tényleg így történt, amikor a saját nyelvükön hallották az evangéliumot. De hogy aztán az életük ennek hatására hogyan változott meg, azt nem tudom, mert az a külső szem számára nem feltétlenül látható. Mindenesetre voltak emlékezetes pillanatok, egy asszony például alig akarta elhinni, hogy a tanítványok nemcsak egyszer, hanem háromszor is elaludtak, amikor Jézus imádkozott a Gecsemáné-kertben.
„Nem áldozat, hanem engedelmesség”
Mennyire tudtatok egy idegen kultúrában párként együttműködni?
M.: Nagy erő van abban, ha egy házasságban egy irányba húz mind a két fél, és jó érzés tudni, hogy nálunk ez így van. Ugyanakkor aki idegen országban kezd új életet, hamar rájön, hogy mindaz, ami korábban nehézséget okozott, nem fog egy csapásra megoldódni csak azért, mert világgá megy, sőt sok esetben még fel is erősödik. Ez nálunk sem volt másképp, ami itthon konfliktusforrás volt, az kint is az maradt. Egy probléma sem oldódik meg a távolságtól.
Zs.: Mivel Vanuatu jellemzően inkább férfiközpontú társadalom, számomra biztonságot adott a tudat, hogy nem egyedül kellett megküzdenem a bürokráciától kezdve egészen odáig, hogy miként illeszkedjek be a helyi kultúrába. Mivel mi családként éltünk Tanna szigetén, egészen máshogy viszonyultak hozzánk, ami nemcsak a magánéletünk, hanem a szolgálatunk szempontjából is így volt a legjobb. Isten tudja, mibe helyezi bele az embert, ő nem nyúl mellé. Ez arra nézve is igaz, hogy milyen társat kaptam Mikiben. Korábban nem volt példa rá, hogy a nap ilyen sok óráját együtt töltöttük volna, a külszolgálatban még inkább felszínre tört, hogy kinek mik az erősségei. Sok mindenre rácsodálkoztam Mikiben, például hogy milyen ügyes a kétkezi munkában, vagy hogy mennyire megtalálja a közös hangot a helyiekkel. Annyira jó volt látni, hogy az én zárkózottságommal szemben az ő közvetlenségének mekkora szerepe volt abban, hogy így befogadtak minket.
Sok szülő kétszer meggondolná, hogy nekivágjon-e egy ilyen kalandnak két kisgyerekkel – gondolom, ti is így voltatok vele…
Zs.: Amikor a vanuatui igazgató házaspár megtudta, hogy gyerekekkel fogunk érkezni, megnyugtattak bennünket, hogy semmi ok az aggodalomra, mert a falubeliek a sajátjaiknál is jobban vigyáznak majd az ikreinkre. Mindamellett a gyerekek utat nyitnak a helyi emberek felé, hiszen rögtön lesz közös téma. És valóban így lett, ha gyerekekkel mentünk valahova, mindig leszólítottak bennünket, a piacon például mindig kaptunk ajándékba gyümölcsöt. A kisfiunk pedig, aki hamar elsajátította a hanglejtést, még úgy is tudott netwarul kommunikálni, ha semmi értelme nem volt a szavainak, mert a hangsúlyára nagy szeretettel válaszoltak a felnőttek.
M.: Vanuatun egyébként a gyerekeknek óriási szabadságuk van, lévén, hogy a házakat nem választja el egymástól kerítés, mindig a többiekkel együtt játszanak, futkároznak. Reggelenként pedig a kicsik és a nagyok egyaránt egy nagy csoportba verődve mennek a rövid sétára található iskolába-óvodába.
Zs.: Lassan mi is elfogadtuk, hogy a melanéz kultúra szerint a gyerekek nemcsak a mieink, hanem a faluközösségéi is, úgyhogy amikor már kezdtek az ikrek önállóbbak lenni, akkor nyugodt szívvel szabadon engedtük őket, bárkihez bemehettek, végső soron ott az egész falu egy nagy család.
Azt hiszem, a gyerekekkel szemben megélt rugalmasság felszabadítóan hatott ránk, hiszen nem négy fal között éltünk, hanem a faluban. Ennek köszönhetően ma sokkal kevésbé „láncoljuk” őket magunkhoz, mint egyébként tennénk.
Látszik, hogy nyomot hagyott rajtatok az a három év. Másként éltek, mint azelőtt?
Zs.: A kint töltött három év felnyitotta a szemem, hogy amit mi rossznak találunk, az másnak esetleg elképzelhetetlen luxus. Ez segít reálisabban látni az életkörülményeimet, és talán hálásabb vagyok mindazért, amim van, legyen az a meleg víz vagy egy mosógép. Valami ilyesmit érthetett Pál azon, hogy „tudok szűkölködni, és tudok bővölködni”.
Pár hét múlva újra visszatértek Vanuatura. Ez megint csak a vágyakról szól vagy inkább az engedelmességről?
M.: Isten vezetése időnként olyan hétköznapi módon is megnyilvánul, hogy egyszer csak rájövünk, mennyire megszerettük a tannai embereket, s hogy mi, Nyugatról érkezett fehérek is meg tudjuk szokni a trópusi körülményeket. De attól ez még egy nagy horderejű döntés, amelynek hosszú távú következményei lesznek. A gyerekeknek itt kell hagyniuk a kis barátaikat és a nagyszülőket, mi pedig kiesünk az itthoni karrierépítésből. Tudniillik mi egy rendes polgári életből léptünk ki a misszióba, hátrahagyva a civil foglalkozásunkat, és most ismét hasonló ugrásra készülünk. S ha egyszer visszatérünk, kérdés, hogy mennyire tudunk majd visszailleszkedni a magyar társadalomba.
Zs.: Van egy gondolat, amely újra és újra megtalál engem, hogy a kényelem nem szabad, hogy szempont legyen a szolgálatban. Nem tagadom, hogy kint élni nagy kényelmetlenséggel jár, de ha arra gondolok, hogy Jézus mit hagyott hátra, amikor a mennyei trónt önként elhagyta azért a kis jászolért, akkor az egyáltalán nem nagy áldozat, hogy innen Magyarországról egy melanéz szigetre költözünk, hanem engedelmesség. És ha Isten erre hív, akkor képessé is tesz rá, ahogy az elmúlt három évben tette. Annak pedig egy nap meglesz a gyümölcse – ha nem a mi életünkben, akkor majd a következő generációkéban.
Gyakran nekünk szegezik a kérdést, hogy miért nem maradunk itthon, amikor itt is annyi a teendő, és olyan nagy a szükség. Ennek egyetlen oka van. Isten bárhol meg tud áldani bennünket, de ha nekünk most Tannán van a helyünk, akkor ott kell helytállnunk.
M.: Nem az a kérdés, hogy itt vagyunk-e, vagy a világ másik végén, hanem hogy kit szolgálunk.
A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.
