Kultúránkban a serdülőkor, az érzelmi-értelmi és szexuális felnőtté válás időszaka veszedelmes és nehéz korszaknak számít. Való igaz, hogy ilyenkor hatalmas hormonális változások történnek, nagyon sok minden átrendeződik a fiatalok testében-lelkében, és ez kívül és belül feszültségeket okoz. Sok hagyományos társadalomban ugyanakkor nagy ünnep a tizenkettedik-tizenharmadik életév betöltése, a felnőtté avatás: ettől fogva az ifjak nagyobb felelősséget, új szerepet kapnak a közösségben. Gondoljunk csak a tizenkét éves Jézusra, aki már felmehetett a sátoros ünnepre szüleivel Jeruzsálembe, és ott bekapcsolódhatott a vének beszélgetésébe.
Jesper Juul dán családterapeuta, sok sikerkönyv szerzője külön könyvet szentel a kamaszkor kérdéseinek. A kötet alcíme is igen beszédes: „Amikor a nevelés már nem megy”. Meggyőződése ugyanis, hogy ilyenkor már nem lehet nevelni, hanem ez bizony már az aratás ideje – amikor kiderül, mit vetettünk gyermekünk életének első tíz-tizenkét évében. Ez persze távolról sem azt jelenti, hogy ne lenne tennivalónk, vagy hogy ne tudnánk szülőként támogatni a szárnyaikat próbálgató fiókáinkat. Sőt!
Ez a korszak nagyon sok örömöt hozhat, és minden nehézség megéri a fáradságot, hiszen az a célunk, hogy gyermekeink önálló, felelősségteljes, egészséges önértékeléssel rendelkező – egyszóval érett – felnőttekké váljanak. A szülő szerepe most is nagyon fontos, a hatása nem kisebb, mint korábban – de más. Bár az ifjak minden korban igyekeztek átlépni az idősebbek által szabott határokat, régebben ezt többnyire titokban tették, így talán kevesebb volt a nyílt konfliktus, ez viszont az őszinte kapcsolatok rovására ment. A hetvenes évekkel kezdődött nagy átalakulás, a fiatalok és a nők egyenjogúságát zászlajukra tűző mozgalmak hatására mára gyökeresen megváltozott a fiatalok helyzete – persze korántsem lett könnyebb.
Mindig a felnőtt a felelős!
Juul szerint a mai szülők alapvetően háromféle módon reagálnak gyermekeik önállósodási törekvéseire. Az egyik tipikus válasz, hogy foggal-körömmel ragaszkodunk a régihez, erőnek erejével be akarjuk tartatni azokat a játékszabályokat, amelyeket annak idején velünk is betartattak – és amelyeket mi magunk is megszegtünk kamaszként. A másik véglet, hogy a legkisebb ellenállás felé lavírozunk, sok-sok megalkuvással, némi lelkiismeret-furdalással. Illetve van, hogy a békesség reményében kitérünk a konfliktusok elől. Ezek a látszatmegoldások azonban sajnos nem csökkentik, inkább növelik a feszültségeket. Zsákutcák, amelyek csak rombolják a kapcsolatot: a gyerekekben bizonytalanságot, frusztrációt okoznak. Ez szinte mindig agresszió formájában jelenik meg, a szülők pedig úgy érzik, elveszítik a gyerekeiket.
Juul egyik – sokunk számára talán fájdalmas – kijelentése, hogy a felnőtt–gyerek kapcsolat minőségéért mindig a felnőtt a felelős. Milyen gyakran gondoljuk, mondjuk, hogy a gyerekünk kiborít, felbosszant minket, pedig valljuk be: mindig akkor borulunk ki, akkor bosszankodunk, amikor tehetetlennek érezzük magunkat.
Edzésben
Ebben a kommunikációban alapvető az „egyenlő méltóság” elve: a gyerekeink önálló emberek, és kezdettől fogva tisztelnünk kell bennük az emberi méltóságot. Aki tudja, hogy a Teremtő mindegyikünket különleges, személyes szeretettel formált és hívott életbe, annak persze ez nem újdonság. Mégis hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a gyerekekre, mint akikből majd még ezután kell „embert faragni”. A „Dán” – ahogyan Juult Németországban emlegetik – meggyőződéssel vallja, hogy a szülőknek úgy kell betölteniük a vezető szerepüket, hogy ez ne jelentsen hatalomgyakorlást vagy manipulálást, hanem felelősségvállalást és támogatást. Szülőként tulajdonképpen „edzőtársnak” kellene lennünk, aki maximális ellenállást fejt ki, minimális kárt okozva.
Ez az edzés egyébként minket, szülőket is komolyan fejleszt. A gyermekeink megkérdőjelezik, sőt sokszor lehengerlő érvekkel támadják az általunk képviselt értékeket, próbára téve őket, hogy vajon érdemes-e saját életüket hozzájuk igazítani – és ezzel bennünket is rákényszerítenek, hogy átgondoljuk, világosan megfogalmazzuk az elveinket, és megvizsgáljuk, hogy az életünk igazolja-e vagy inkább meghazudtolja a szavainkat. Az őszinte szembenézés és önmagunk vállalása hitelesítheti az értékeket, amelyeket képviselünk. Ez az időszak számvetés és továbbképzés is, amely felkészít bennünket az anyós-após szerepre, illetve a nagyszülői feladatokra is.
Ha akarunk és merünk tanulni a gyerekeinktől, illetve általuk, akkor a „félelmetes” kamaszévek egy csodálatos új barátság kibontakozásává válhatnak, amikor hálás szívvel gyönyörködhetünk érlelődő gyermekeinkben – és a szülői tennivalók ritkulásával ismét több időnk és figyelmünk juthat saját párkapcsolatunkra is.
„Az egyenlő méltóságon azt értem, hogy mindkét fél egyformán értékes, és egyformán respektálja a másik személyes méltóságát és integritását. Ha egy kapcsolatot az »egyenlő méltóság« jellemez, akkor mindkét fél kívánságait, nézeteit és szükségleteit egyformán komolyan veszik, nem söprik félre, illetve nem hagyják figyelmen kívül őket nemre, korra vagy fogyatékosságra való hivatkozással. Az egyenlő méltóság megfelel a mindegyikünkben élő alapvető szükségletnek: hogy lássanak, halljanak és individuumként komolyan vegyenek bennünket.” (Jesper Juul)
A cikk a Family magazin 2019/2. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
