A jó házastárs ugyanúgy gondos választás kérdése, akár egy jó ruha, mondják a bölcsek. „Legyen kényelmes viselet, de hagyjunk helyet a növekedésnek.” Bárcsak ilyen egyszerű lenne! A szurkoló tömeg sokfélét mond, de senki sem lát a jövőbe, vajon boldog lesz-e évek múltán Piri a Dezső mellett. Pár randiesélyt azonban mindenki megérdemel, hiszen egy hús-vér ember felülírhatja a fejünkben élő ideált. S ha nem tenné, még akkor sincs semmi veszve.
„Tudod, milyen az, amikor minden apró-cseprő dolog arra emlékeztet, hogy egyedül vagy? – hallottam vissza egykori magamat egy ismerős szájából. – És nem kell hozzá Valentin-nap, elég a csőtöréskor szakit hívni vagy a virágbolt kirakata mellett elmenni. Az ember még fizet is azért, hogy egy rendelő kanapéján matasson a lelkében, vajon miért ott tart az élete, ahol…” Zsófi nem az egyetlen negyvenes, aki bájos teremtés, mégis a szinglik népes táborát növeli. Mint sok más kortársa, ő is azt hiszi, valami nagy baj van vele, pedig azok a barátai, akik már házasok, semmivel sem különbek nála.
Három esély mindenkinek jár
Bánki Lajos lelkész, life coach évek óta szívügyének tekinti az társukat keresők bátorítását, így a Single Cross nevű, egyedülállóknak szóló felekezetközi hétvégék szellemi vezetőjeként is szolgál. Véleménye szerint több oka is van annak, hogy annyian nem lelik a párjukat.
‒ A világ mind térben, mind időben kinyílt ‒ állítja Lajos ‒, negyvenévesen még mindig eldönthetem, hogy mi szeretnék lenni, egészségügyi önkéntes Mozambikban vagy éppen blogger. Picit úgy érezzük, örökké fogunk élni. És ebben a „ráérünk még”-ben vastagon benne van az elköteleződéstől való félelem is.
Sokan persze nem önként választják ezt az állapotot, emiatt úgy érzik, hogy rajtuk van a „selejtesek” szégyenbélyege. Kérdés, hogy vajon kívülről vagy belülről fakad-e ez a szégyenérzet.
‒ Gyakran mi tesszük magunkra ezeket a plecsniket, bár nagyon ügyesen tudjuk külső véleményeknek álcázni őket. Rengeteg időt töltünk el a „nincs ráhatásom” mezőben, és folyton a másik fejét akarjuk megszerelni: „az egész a férfiak hibája!”, „bárcsak apám törődött volna velem!”. Igen, lehet, de a múltat már nem tudom megváltoztatni, egyedül arra van ráhatásom, hogy hétfőtől mihez kezdek az életemmel. Folytatom ugyanúgy, vagy esélyt adok a növekedésre.
Ha az érintett lányok véleményét kérdezzük erről a témáról, többnyire azt hallom: „olyan bénák a keresztény pasik!”. Ennek számos oka lehet, de az tény, hogy olyan erősen benne van a kultúránkban, hogy a fiúnak kell kezdeményeznie, hogy ezt gyakran meg is ideologizáljuk, összekeverve a férj bibliai főségének fogalmával. Ez egy olyan mélyen gyökerező társadalmi szokás, mint az, hogy ha belépünk valahova, illik köszönni. Miért ne mondhatná azt 2019-ben egy nő, hogy de jó volt beszélgetni, nincs kedved egy kávé mellett folytatni? Miután sokat beszélgettem erről lányokkal, rájöttem, miért annyira kardinális kérdés ez szerintük. Tulajdonképpen ez az első teszt számukra, hogy vajon az illető fiú oda mer-e jönni és kezdeményezni, mert ebből rögtön messzemenő következtetéseket vonnak le: aki ezt meglépi, az nagy valószínűséggel jó vezető lesz, mert van benne „kakaó”. Értem én, de vegyük a csajozógépeket, akik mindenkihez odamennek – e szerint a logika szerint ők lesznek a legtutibb férjek. Lehet ez egy első teszt, egy vékony kis fonál, mi azonban drótkötelet csináltunk belőle. Fantasztikus fiúkat ismerek, akik rettentő bénák az első kapcsolatfelvételben, mert nem volt előttük egy jó apa vagy báty, aki beavatta volna őket a titokba, hogyan is kell a nőkkel bánni.
De mondom a történet férfiváltozatát is: „A lányok borzasztóan megközelíthetetlenek, lepattanunk róluk, mint golyó a szikláról.” Egy esélyt sem adnak, holott három randit mindenki megérdemel. Egy ismerősöm mesélte, milyen idegesítőnek találta a férjét a fura humorával meg a nyakatekert stílusával az első találkozás alkalmával, mégis úgy döntött, hogy megadja neki azt a három esélyt, és a harmadik randin, láss csodát, pálfordulás történt. Azt hisszük, bennünk egy tökéletes „lélekszkenner” lakozik, a szívek vizsgálójának gondoljuk magunkat, pedig mindössze azt látjuk, mit bénázik a másik. Megint csak kivetítjük a bennünk lévő vágyakat, gondolatokat, és rengeteg jó lehetőséget dobunk el könnyedén. Holott az a szikra nem feltétlenül első látásra kap lángra.
Cölöpökből várfal
„Szerintem attól lesz valaki az igazi, ha azt mondom neki: én téged választalak – mondja Tamás, egy jóképű srác, aki lassan, de biztosan robog a harminc felé. – Viszont hiába is várom el a másiktól, hogy Teréz anya lelki mélységeit élje meg Istennel, és legyen ellenállhatatlan, akár Nicole Kidman, ha egyszer én százkilós vagyok, és felszínes vasárnapi keresztény.”
Hát igen, ez az, ami egyedülállót és házast egyaránt kísért. Van, akire az elérhetetlen ideál fenyegető árnyként telepszik rá, és van, aki rendíthetetlenül hisz benne. És való igaz, a nagy Ő-t lehet, hogy talán csak egy apró szépséghiba választja el a kis ő-től, de ez a kis különbség rögtön felnagyítódik, amikor gondok támadnak egy kapcsolatban.
– Nem érdemes az igaziról részletes kívánságlistát írni, de azért néhány cölöpöt érdemes leverni – épp csak annyit, amennyi az alapokat tartja. Ezek azok az életelvek, amelyekből nem engedünk, de egyébiránt legyünk nagyvonalúak, ha a herceg kicsit kopasz, vagy egy fejjel alacsonyabb, mint vártuk! Azt látom, hogy akinek egy pontosan megrajzolt kép él a fejében, az nem sok sikerre számíthat, hiszen arra még a híres sztárszínész sem hasonlít egy átlagos hétfő reggel. Egyszóval ne telepítsünk egy egész cölöperdőt, mert abból könnyen bevehetetlen várfal lesz – húzza alá Bánki Lajos. – A kulcskérdés az, hogyan vezet minket Isten, és hogyan nem. Hányszor hallom, hogy „én Istenre várok”! De ez sajnos könnyen átcsap önámításba és a passzivitásunk megideologizálásába.
Én a gyermekemen tanultam meg ezt a leckét. Amikor a fiam járni kezdett, és elérte azt a magasságot, hogy folyton lefejelte az asztal sarkát, akkor próbáltam a kicsi fejét a két tenyerem között tartva elirányítani őt a veszélyes kiszögelléstől. Ez azt jelenti, hogy korlátoztam az emberi szabadságában? Arra kellett mennie, amerre én akartam? Dehogy! Az irányok végtelenek, bármerre mehetett, én egyedül arra figyeltem, hogy megóvjam a buksiját a fájdalomtól – folytatja a lelkész-coach. – Emlékszünk az ötezer ember megvendégelésére? A tanítványok felvázolták, miért is nem fog működni a dolog, Jézus azonban visszadobta nekik a labdát: „Mitek van? Hozzátok ide!” Az a sok étel nem a semmiből lett, hanem abból, hogy egy kisfiú komolyan vette a felhívást. Jézus belőlünk is elő akarja ásni az öt kenyeret és két halat, mert a mi kis erőfeszítéseinket akarja megsokasítani.
A „reset” gomb csodája
„Sokkal könnyebb volna, ha két alternatíva közül kellene választani, miközben naponta ezer döntést kell meghozni, és végtelen az opció ‒ panaszolja Endre. ‒ Mivel nem tolerálom a bizonytalanságot, ezerszer átgondolom, aztán belefáradok az agyalásba, hogy mi van, ha mégis, s mi van, ha mégsem. Ez a sok kérdőjel a párkapcsolatokba is bekúszik.” A harmincas fiatalember semmiben sem különbözik egy átlagos társkeresőtől, csupán őszintén vállalja, milyen idegtépő, amikor az ember fél döntésre jutni. Vajon mit javasol ilyen esetekben a szakértő?
‒ Senki személyes küzdelmét nem akarom lebecsülni ‒ mondja Bánki Lajos ‒, de mintha elfelednénk, hogy az örökkévalóság filmszalagján mindössze egyetlen képkocka a földi létünk. Azt hisszük, vagy tökéletesen kell döntenünk, vagy sehogy, így aztán elmulasztunk egy csomó jó dolgot. Pedig az egész biztosítószakma arra épül, hogy nincs biztos befektetés, de van kockázatkezelés. Egy gyárigazgató sem ül karba tett kézzel, hogy jobb, ha az üzem bezár, mert egy vihar mindent tönkretehet. Egyszerűen elemzik a kockázatot, számolnak vele, és mennek előre.
A „kockázatelemzésbe” persze bele lehet gabalyodni, például amikor az alapot tartó cölöpöket összetévesztjük a túlzott elvárásokkal. Ilyenkor mindig visszakérdezek: egy tízes skálán mennyire fontos neked ez a kapcsolat? S ahhoz képest egy másik tízes skálán mennyire harcolsz érte? Mert az üzenni fog a másiknak. Vagy megfordítva a kérdést, milyen érzés, hogy a másik nagyon akar téged? Idegesítő, vagy szárnyakat ad? Azzal, ha kimondod, a másiknak is segítesz döntésre jutni. Így kerülnek nyugvópontra a játszmák, de ha nem játszunk, végérvényesen döntetlen marad a meccs.
Ha van valami, ami különösen tetszik a kereszténységben, az a „reset” gomb. Láthatjuk úgy az életünket, hogy el lehet rontani, de úgy is, hogy állandóan újra lehet kezdeni. Képzeljük el az ismerkedés fázisait úgy, mint egy kastélytúrát sok-sok ajtóval. Mi mindig azt hisszük, hogy ha eljutunk a bejáratig, ott végleg el kell dönteni, hogy igen vagy nem, holott csak azt döntjük el, hogy továbbmegyünk-e, vagy sem. Egyik kilincs követi a másikat, például most már úgy illene, ha mással nem randiznánk, aztán jön a következő, hogy vajon bemutassam őt a szüleimnek, és így tovább. Egy biztos: aki nem nyit be a földszinti nagykapun, az nem jut fel az emeleti díszterembe az ünnepi vacsorára.
A cikk a Family magazin 2019/2. lapszámában jelent meg.
A témához ajánljuk 
Aukelien van Abbema:
Harmat Kiadó. Ára: 3200 960 Ft
