Nemrégiben a péceli temetőben jártam. Várakoztam ott valakire, és mivel szép tavaszi idő volt, kiszálltam a kocsiból, és sétálgattam a kertben. Engem nem hangol le a sírok látványa, számomra nyugalom és időtlenség árad belőlük. A régi sírköveket szeretem nézegetni: azokból már nem sugárzik fájdalom és gyász. Talán mert az ott nyugvókat már nem siratja senki.
A régi évszámokban van valami misztikus; ezernyolcszázakárhány – felfoghatatlan messzeség. Akkor is ugyanígy éltek és haltak meg emberek. Ha nem tanúsítanák ezek a sírkövek, azt gondolhatnám, az a régi kor csak a történelemkönyvek lapjain létezett. Így azonban egyszerre emberi közelségbe kerül.
Némelyiket meg sem lehetett már közelíteni a növényzettől, mégis azok érdekeltek a legjobban. Tudni akartam, kik nyugszanak ott. Fel szerettem volna idézni a nevüket százötven év távlatából – már amelyiküké olvasható volt.
A név ugyan nem sokat mond a viselőjéről, a feliratok azonban annál többet elárulnak. Meglepett, hogy a régi kövek szinte mindegyikén valamilyen bibliai idézet állt. Ennyit még egyetlen temetőben sem láttam. Egy egész Újszövetség! Erős hívő közösség lehetett ott egykor.
Egy tizenkilencedik század eleji családi sírbolt nagy sírkövén legalább harminc név volt olvasható. Több generáció. Az alájuk vésett ismerős bibliai idézet úgy hatott, mint egy túlvilági üzenet: „Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8) Hosszan álltam a sír előtt; lám, ezek az emberek holtukban is prédikálnak.
De leginkább egy nagy, kifakult vörösmárvány tömb felirata állított meg. Ez az 1840-es évekből származott, rajta a név, már nem emlékszem, milyen Kálmán, születésének és halálának dátuma, alatta pedig ez állt: „Ebből 44 évet élt boldog házasságban.”
Elgondolkodva néztem a feliratot. Szokatlan üzenet. A legfontosabbat tudtam meg erről az emberről: olyasvalaki volt, aki több mint negyven éven keresztül boldoggá tudta tenni a feleségét. Nem tudom, hogy ő maga boldog volt-e, de ha a felesége így emlékszik vissza az együtt töltött évekre, akkor jó esély van rá… A feleség mindenesetre annyira fontosnak tartotta ezt az információt, hogy még a férje sírkövére is rávésette. És a felirat százötven évvel később is fennen hirdeti egy jó házasság emlékét.
Csak álltam ott, és nem tudtam onnan elmozdulni. Lenyűgözött. Csodálatos ember. És csodálatos asszony. Ott az ő neve is. Ketten létrehozták a legfontosabbat, amelyet két ember létrehozhat az életben.
Nem is sírkő volt az, hanem emlékmű! A legnagyszerűbb emberi mű emlékműve.
A cikk a Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg.
