Elég néhány rossz helyen heverő zokni, és máris élvezettel merülök bele az önsajnálatba. Gyerekes butaság? Lehet, mindenesetre jó alkalom arra, hogy egy kicsit szembenézzek önmagammal és a vágyaimmal.
„Miért kell mindig a szennyeskosár mellé dobnia a zoknijait?” – kérdezem magamban mérgelődve, miközben felveszem őket a földről, és bedobom a kosárba. „Mindig nekem kell csinálnom mindent, ő meg kihúzza magát a feladatok alól – zsörtölődöm tovább. – Itt egyedül csak én dolgozom.” Frusztráltan gondolok az előttünk álló hétvégére, mikor a férjem ismét üzleti útra megy. „Most meg ráadásul lelép, és itt hagy ezzel az egésszel egyedül. Nem tudom, hogy élem túl” – nyögöm lemondóan. „És akkor majd vasárnap jókedvűen hazaállít, a gyerekek pedig hősként fogják ünnepelni. Ez nem igazságos.” Legszívesebben folytatnám a panaszkodást, hiszen én aztán igazán sajnálatra méltó vagyok – és ezzel meghívom magam az önsajnálat ünnepére. Kezdődhet a buli! Különleges parti ez, mert egyedül én veszek részt rajta. A hangulat is egyedülálló, mindent átjár a rémes helyzetem miatti, szabadjára engedett frusztráció: „Láthatólag egyedül én vagyok a házasságunkban az, aki szenved.”
Ha egyszer kívülről megfigyelhetném magam ilyenkor, valószínűleg nevetnék magamon. De ez önmagában még nem változtatna a helyzetemen, hiszen ez ellen az érzés ellen nem sok mindent tudok tenni. Egyszerűen csak itt van.
Mi segíthet ilyenkor? Először is az önsajnálat egy tünet, amely egy rejtett, belső fájdalomra mutat rá. Talán úgy képzelhetjük el, mint egy belső sérülést, amely nincs megfelelően kezelve, és időnként vérzik is. Ez a nyílt seb okozza a fájdalmas tüneteket. Fájó hiányt élünk meg – a gondoskodás, az igényeinkre való odafigyelés hiányát. Ez boldogtalanná és dühössé tesz: „Mindenki másnak láthatóan jól megy, egyedül én szenvedek!”
Mit teszünk ezzel a belső sérüléssel? „Ugyan, ne is törődj vele! Hiszen nem is olyan fontos ez az egész” – mondhatnánk magunknak. Ez a hozzáállás megint csak nem segít, hiszen az önsajnálatunk attól nem tűnik el, ha megpróbáljuk eltolni magunktól az érzést, vagy harcolni kezdünk ellene. Az önsajnálat attól fog jelentős mértékben csökkenni, ha megfelelően ellátjuk a sebet, amely okozza.
Vegyük komolyan magunkat!
Mi lenne, ha a következő „önsajnálatpartinkon” kicsit megállnánk, hogy igazán odafigyeljünk önmagunkra? Tényleg a zoknik miatt mérgelődünk, vagy sokkal több van mögötte? Pontosan mitől érezzük magunkat boldogtalannak az adott helyzetben?
Az én esetemben a zokni csak a jéghegy csúcsa volt. Még kicsik voltak a gyerekeink, és a férjem gyakran volt úton a munkája miatt, ilyenkor általában több napra elment. Ezeket az időszakokat mindig különösen megerőltetőnek éreztem, főleg ha a gyerekek betegek lettek, nem aludtak jól éjszaka, és nappal is folyamatosan engem igényeltek. Az egyik alkalommal, amikor nagyon megsajnáltam magam, egyszer csak megjelent előttem egy kép. Láttam magam a három kislányunkkal egy apró csónakban a nyílt tengeren. Megpróbálom a hajót nagyjából irányban tartani úgy, hogy lehetőleg senki ne essen ki. Mégsem jutok igazán előbbre, mert még a csónak evezőit is elvesztettem. És akkor hirtelen a semmiből megjelenik egy motorcsónak, nagy sebességgel elhúz mellettünk, a hullámai meghintáztatják a hajónkat. A csónakban a férjem ül, vidáman ideint nekünk, de a következő pillanatban már el is tűnik a szemünk elől.
Ez a kép természetesen alaposan ki van színezve – az önsajnálat hajlik a túlzásra, és torzítja a valóság érzékelését. De akkor segített tudatosítanom, hogyan is érzem magam abban az élethelyzetben. Hajlamos vagyok arra, hogy a saját szükségleteimet elhanyagoljam, különösen akkor, ha teljesen leköt mások szükségleteinek a kielégítése. Ám ezen a képen keresztül megnyílt az út önmagamhoz, és felismertem, milyen boldogtalan és kimerült voltam. Mindenekelőtt azonban irigység volt bennem, hogy a férjem egyszerűen azt teheti, amihez kedve támad, hiszen olyan munkája van, amely egyben a szenvedélye is. Én is ilyen életre vágytam.
Az önsajnálat tehát egy tünet, amely akkor tör felszínre bennünk, amikor valamilyen belső hiányérzet kínoz minket. Ha elkezdjük komolyan venni ezt az érzést és magunkat, akkor az segíthet az elsődleges baj nyomára bukkanni.
Nem vagyunk elfelejtve
Az önsajnálat annak a kifejeződése, hogy valami elszomorít minket, és vigasztalás után kiált. Attól félünk, hogy valami kár ér, vagy hogy elfeledkeznek rólunk.
„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézsaiás 49,15–16) Ezek a szavak, amelyeket Isten Ézsaiás prófétán keresztül Izrael népének kijelentett, ma is érvényesek: „Én nem feledkezem el rólad! A tenyerembe véstelek be, és mindig magam előtt látlak.” Az önsajnálat közepette is tudhatjuk: Isten nem felejtett el minket.
Ez az ígéret engem nagyon mélyen megérintett, mert Isten megmutatta, hogy van, aki lát ebben a helyzetben, és nem felejtett el. Ez megvigasztalt, és csillapította a belső nyugtalanságomat és félelmemet. Segített olyannak látnom a szituációt, amilyen valójában. Külsőleg nem változott semmi, de belül megvigasztalódtam, és új reményt kaptam.
Egy mentőorvos mesélte egyszer, mennyire sokat számít, hogy egy balesetet szenvedő ember mellett van-e valaki, aki beszél hozzá, bátorítja és vigasztalja. Ha igen, a helyszíni ellátás jóval hatékonyabb, és a gyógyulási esélyek is sokkal jobbak. Pontosan ezt élhetjük át a belső sérüléseinkkel kapcsolatban: Isten ott van velünk, amikor egyedül érezzük magunkat. Komolyan vesz minket. Nem vagyunk számára jelentéktelenek, hiszen a tenyerébe vésett be minket. A jelenléte jelentősen megnöveli a gyógyulási esélyeinket.
Problémából lehetőség
A bizalom révén, mely abból fakad, hogy Istennek fontosak vagyunk, megtanulhatjuk, hogyan gondoskodjunk magunkról, és vállaljunk felelősséget önmagunkért. Az önsajnálat ezáltal gyógyhatásúvá válik, mert pozitív folyamatokat segít elő.
Az önsajnálat sokszor a fájdalmaink okát a másikra hárítja: „Ha nem lenne folyton úton, velem is minden rendben lenne!” A másikat tesszük felelőssé a szenvedéseinkért – a házastársunkat, az előző kapcsolatunkat, a gyerekeket, a főnököt, a kollégákat és így tovább, és emiatt passzívvá válunk. A passzivitás pedig erősíti bennünk azt az érzést, hogy a körülményeink áldozatai vagyunk. De ha a lehetőségeinket megragadva aktívvá válunk, azzal megállítjuk a lefelé húzó spirált, és az erőnket immár a helyzet megjavításába tudjuk fektetni. Abban a pillanatban, amikor szembenézünk a valós állapotunkkal, konstruktív formálóivá válunk: „Mit tehetek, hogy az a hiány, amelyet most érzek, betöltődjön?”
Én például akaratlanul is azt éreztettem sokszor a férjemmel, hogy ő a felelős mindenért, őt hibáztatom a lehangoló helyzetemért. Ez persze további nehézségeket szült, mivel ezt általában akkor sikerült rázúdítanom, amikor hazaérkezett a munkából.
Ha egyedül maradunk az önsajnálatunkkal, az törést okoz a kapcsolatban, a házasságban. Ám egy konstruktív beszélgetés, amelyben feltárom a másiknak, hogy mire vágyom, mi hiányzik, és mi lelkesít, közelebb vihet minket egymáshoz. Közösen átgondolhatjuk, mit tehetünk, hogy megjavítsuk, átformáljuk a helyzetet. Közösen elsirathatjuk, ha valamit másképp képzeltünk. Nekem abban segített egy ilyen beszélgetés, hogy megegyeztünk: szabadon felhasználható énidőt kapok, amikor saját magammal foglalkozhatok. A mai napig beiktatom a tennivalóim közé ezeket az időszakokat, melyek során megtanulok felelősen gondoskodni magamról.
A megfelelő sebellátás érdekében időnként hasznos lehet beszélni egy jóbarátunkkal vagy egy lelkigondozóval, tanácsadóval is a problémánkról. Az önsajnálat megzavarja a valóság érzékelését, így sokat segít, ha valaki távolabbról, máshonnan közelítve új nézőponttal ajándékoz meg, amely újra képessé tehet minket arra, hogy meglássuk mindazt a jót, amiért hálásak lehetünk. Az „önsajnálatpartink” ezáltal lehetőséggé válik: esélyt kapunk arra, hogy az életünket a kezünkbe véve a legjobbat hozzuk ki belőle.
Georgia Mix
Fordította: Sinkáné Zombory Katalin
A cikk a Family magazin 2019/4. lapszámában jelent meg.
