Egyszer egy barátom Coloradóban elvitt egy gyülekezetbe. Korán értünk oda, éppen csak szállingóztak az emberek. Jöttek többek között bőrdzsekis, bőrnadrágos férfiak és nők is, egyre többen. Beültek az első sorba, puszi, pacsi, sziasztok… Na, ha ezek itt akarnak bulizni vagy balhézni, akkor jól eltévedtek – gondoltam. Aztán elkezdődött az istentisztelet, ők pedig teli torokból énekelték a dicsőítő dalokat, nekem meg leesett az állam. Ma már Magyarországon sem akkora kuriózum egy keresztény motoros társaság – még akkor sem, ha nem túl sokan ismerik őket. Szolgálatukról Heizer Kornéllal, a Magyar Keresztény Motorosok Közösségének elnökével és pásztorával beszélgettem.
Azt tudtuk, hogy külföldön vannak motoros szervezetek. Hogy vannak köztük keresztények is, arról is hallottunk. A magyar keresztény motorosokról viszont nem sok információnk van. Hogyan indult nálunk ez a közösség?
Hát, megmondom őszintén, nem tudatosan. Nekem tizennyolc évesen volt egy P21-esem, az akkor nagyon menő motornak számított. Aztán megnősültem, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, búcsút intettem a motorozásnak. Később éveken át nagyon sokat dolgoztam, pörgött az életem, és nagyon hiányzott valami, ami segít a kikapcsolódásban, feltöltődésben. Korábban vitorláztam, megvan rá a vizsgám is, de ez mára már olyan drága sport lett, hogy nálam szóba sem jöhetett. A motor viszont igen. A huszadik házassági évfordulónkra vettünk a feleségemmel egy 600-as Suzuki Banditot.
Abban az időben a rokonságunkban többen is motoroztak, és ők mellesleg keresztények voltak. Mi akkor Bodrogon laktunk, de meghirdettük, hogy akinek van kedve, jöjjön el hozzánk, találkozzunk. Időközben a Motorrevü magazinban találtunk egy hirdetést, hogy valaki keresztény motoros barátokat keresett. Így alakultak lassan a kapcsolatok, és elég hamar egész sokan lettünk. Havonta egyszer összejöttünk, beszélgettünk, gurultunk, tulajdonképpen egy baráti társaság voltunk. Telt-múlt az idő, végül tizenketten maradtunk, és 2007-ben megalakítottuk a Magyar Keresztény Motorosok Közösségét. Nem volt semmi konkrét missziós célunk, és nem is jegyeztettük be magunkat hivatalosan, egyszerűen csak kimondtuk a megalakulásunkat, és továbbra is maradt minden a régiben: találkozgattunk, motoroztunk. Aztán ahogy itt-ott hallottak rólunk, meghívtak ifjúsági táborokba, gyülekezetekbe. Képzelheted, hogy amikor egy templom vagy imaház előtt leparkolt egymás mellé nyolc-tíz motor, azért az elég nagy feltűnést keltett! Mikor ezt láttuk, szép lassan felismertük, hogy a motor egy eszköz, általa minden erőlködés nélkül, könnyen kapcsolatba kerülhetünk emberekkel. Közben elkészült a weboldalunk, ennek kapcsán is sokan ránk találtak, és egyre több helyre hívtak evangélizációkra és zenei rendezvényekre bizonyságot tenni.
Megnyílt kapuk
Szóval akkor csak keresztény körökben mozogtatok?
Eleinte igen, de ez nem tartott sokáig. Amikor megalakultunk, egyeztettünk a többi magyar klubbal. Motoros körökben ugyanis nem lehet csak úgy „kalózkodni”! Felvettük velük a kapcsolatot, elmondtuk, hogy mit csinálunk, ők pedig elfogadtak minket. Ez nem egy hivatalos eljárás, inkább íratlan szabály. Aztán hívtak, hogy ezentúl vegyünk részt a rendezvényeiken – ehhez viszont ki kellett alakítanunk egy egységes arculatot. Például lett logónk, hátfelvarrónk.
Akartam is kérdezni, hogy mire jó ez. Egy kívülálló azt gondolhatná, amolyan magamutogatásról van szó: vagány bőrruha, felvarrók, ilyen-olyan logók, jelképek…
Ez egyáltalán nem erről szól, hanem az identitásunkról. Bárhol megjelenünk, a motorosok kérdezés nélkül tudják rólunk, kik vagyunk. Nem kell magyarázkodni, azonnal élvezzük a bizalmukat. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez egész Európára érvényes.
Akkor ez a kapcsolatfelvétel egyféle kapunyitás is volt, és innentől kezdve már nem csak a keresztény gyülekezetek hívtak titeket?
Pontosan. Gyakorlatilag egy tízéves folyamatról beszélünk, amely egyszerű baráti motorozásokkal indult, és közben szép lassan beilleszkedtünk ebbe a szubkultúrába. Rendszeresen meghívnak minket a nagy motoros rendezvényekre, számítanak a jelenlétünkre.
Pontosan milyen rendezvényekről beszélünk?
Például az Open Road Fest, a Vármeeting, a Riders Fest, a Sörolimpia…
Nem cseng túl jól a keresztény füleknek…
Mi azt látjuk, hogy Isten ebbe a motoros misszióba hívott el minket. Igazából ez nem egy tudatos tervezgetés vagy akciósorozat eredménye. Teljesen magától, spontán alakult így. Egy folyamat volt, de meggyőződésem, hogy Isten alakította így az eseményeket.
Imádság és magvetés
Én is voltam már ilyen motoros rendezvényen a kis 250-es Hondámmal, és azt láttam, hogy a keresztény motorosoknak óriási respektjük van.
Igen, ahogy mondtam, ismernek és elfogadtak minket. Ez egy zárt közösség, amelyben az összetartás, összetartozás nagyon erős.
Van erről esetleg egy jó történeted?
Ha olyan bizonyságtételre gondolsz, hogy egy világi motoros rajtunk keresztül megtért, akkor sajnos nincs. Ezeken a fesztiválokon „csak” beszélgetünk az emberekkel, és ha kérik – márpedig gyakran kérik –, akkor imádkozunk értük. Aztán adunk nekik egy motoros Bibliát (ez az Újszövetséget tartalmazza, illetve néhány bizonyságtételt), de ez sem erőszak.
Egyszer például az egyik klub vezetőjének magánéleti problémája akadt. Mondtam neki, hogy szívesen imádkozom érte, mert rajtam Isten többször segített már. Felépültem egy csúnya motoros balesetből, amelyben majdnem elvesztettem a lábfejemet, később pedig meggyógyultam egy daganatos tüdőbetegségből. Szóval imádkoztunk, aztán elváltunk. A mi tevékenységünk, a szolgálatunk ennyi, tulajdonképpen nem más, mint magvetés. Azért az érdekes volt, hogy amikor legközelebb találkoztunk, a srác megkérdezte, hogy imádkozunk-e még érte. Mondtam, hogy igen, amikor a keresztény motorosokkal összejövünk imádkozni, őt is megemlítjük. Na, akkor most már abbahagyhatjátok – mondta –, megoldódott a problémám. Ennek természetesen híre ment, olyan szinten, hogy az egyik rendezvényen ez a barátunk nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy ha valakinek problémája van, az menjen oda a keresztény motorosok sátrához, mert ott majd imádkoznak érte, és az segíteni fog. Tulajdonképpen lehet, hogy az előbb említett tiszteletünk innen ered. Én ebben is Isten munkáját látom.
Azt mondtad, hogy ez egy szubkultúra, egy zárt közösség. Ha valaki mégis szeretne hozzátok csatlakozni, azért van rá lehetőség?
Persze. Szívesen látunk bárkit, férfiakat és nőket is, motorral vagy motor nélkül, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Az első négy-öt évünkben hatalmas teológiai-felekezeti vitáink voltak, de hamar rájöttünk, hogy ez nem igazán visz előre. Eldöntöttük, hogy a felekezeti különbözőségét mindenki otthon éli meg, amit természetesen tiszteletben tartunk, de számunkra itt két dolog fontos: az, hogy hiszünk Isten megváltó munkájában, és hogy motorozunk. Lehet, hogy ez így túl egyszerűen hangzik, viszont működik. Amikor ezt kimondtuk, alkalmassá váltunk arra, hogy egységesen, hatékonyan képviseljük Isten ügyét. Akkor ahogy a motorosok szokták mondani, széles utat nektek! Vagy ahogy a keresztény motorosok mondják: áldott utat!
Megjelent a Family 2019/4. számában.
