Így találtunk egymásra
„Nem találkoztunk mi már valahol?” – a filmekben általában ez a klasszikus „ismerkedős” szöveg, így indul a hős és a hősnő kapcsolata. Persze az életben ennél jóval szövevényesebbek is lehetnek az egymáshoz vezető utak. Rovatunkban ilyen különleges megismerkedési történeteket mutatunk be – azzal a nem titkolt céllal, hogy a néha minden reményt feladó keresgélőket is bátorítsuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Barátság? Szerelem? Hol a határ e kettő között? Sok vita tárgya ez. Vincze Attila és Tímea története is csak egy egyszerű barátsággal kezdődött. Attila nagymamája járt abba a gyülekezetbe, amelyikhez Timi családja tartozott. Egyszer egy amerikai fúvósegyüttes érkezett látogatóba, és a nagymama vállalta az egyik amerikai fiú elszállásolását. Csakhogy nem tudott angolul, így Attila is eljött, hogy segítsen neki tolmácsolni. Ahogy a gyülekezetnél várakoztak a buszra, megismerkedett az ottani ifjúsági csoport tagjaival. Az egyik lányról, Tímeáról váratlanul kiderült, hogy ugyanabban a gimiben tanulnak, csak Attila egy évvel fölötte jár.
– Innentől sűrűn láttuk egymást – meséli Attila. – Olykor besegítettem a matekházijában, mert közel volt a termük, de különösebb szikra nem lobbant közöttünk. Időközben leérettségiztem, és kaptam ajándékba 7500 forintot; ez akkor nagy pénz volt. De nem egy tárgyra, hanem inkább egy maradandó élményre szerettem volna ezt az összeget költeni. Magam sem tudtam, hogy mire…
– Erre véletlenül összetalálkoztunk a suli előtt – veszi át a szót Timi –, és én elmeséltem, hogy néhány fiatallal Olaszországba készülünk a nyáron, az egyikük azonban hirtelen visszamondta az utat, és ki kell fizetnünk, ha nem találunk valakit helyette.
Attilának volt kedve velük tartani, hiszen épp erre vágyott: egy életre szóló élményre. Ha bárki azt hinné, hogy ekkor szövődött közöttük a szerelem – téved. Eltelt a hét sok élménnyel, vidámsággal, beszélgetésekkel, és az utolsó este a tengerparton sétálva Attila és Timi őszintén azt kívánták egymásnak, hogy mindketten találják meg a hozzájuk illő társat.
– A legőszintébben mondtam ezt neki, és nagyon meglepett, amikor a hazaérkezésünkkor azzal állt elő, hogy szeretne tőlem zongoraleckéket venni. Pusztán barátságból vállaltam – fűzi hozzá Timi.
Életünk története
– Hát…, azért a részemről ez már inkább egy fedősztori volt – szakítja félbe a feleségét mosolyogva Attila. – Én ugyanis hazaérkezve úgy éreztem, hogy nagyon hiányozna, ha nem találkozhatnék rendszeresen Timivel, és egyszerűen kerestem egy ürügyet rá. Úgy voltam vele, hogy inkább megtanulok zongorázni…
Ez a mondat egyébként most, huszonöt év távlatából teljesen meglepte Timit… De hagyjuk is az indítékokat, egy biztos: a sok zongoraleckének is köszönhetően kezdett valami kialakulni közöttük. Attila a nyári hitmélyítő táborban meg is vallotta Timinek az érzelmeit.
– Tetszett az életvidámsága, az őszintesége, a mély érzésű lénye… Különböző karakterek voltunk, más érdekelt minket – ő humán, én reál beállítottságú vagyok –, mégis egy megmagyarázhatatlan összhangot éreztem közöttünk.
Ezzel Timi is így lehetett, hiszen ő is beleszeretett Attilába. Három hónappal később egy különleges meglepetésben lehetett része: a tizennyolcadik szülinapjára Attila egy könyvet készített neki, melynek az Életünk története címet adta. A kézzel írt könyvecskében a szerelmük addigi történetét örökítette meg.
– A minap a legnagyobb lányunk kezébe akadt, és nagyon meglepődött, hogy apa milyen romantikus alkat, és milyen megható a történet. Igazi kincs, hogy akkor mindezt papírra vetettem az utókornak – meséli nevetve Attila.
Isten humora
Van egy kedves szál a történetükben, ugyanis mindketten azt mesélték, hogy szinte egész gyermekkorukban folyton szerelmesek voltak valakibe – egyszóval e téren például nagyon hasonlítottak. Timinek kamaszként volt egy hegedűművésznek készülő szerelme, és éppen ezért nagyon meglepte, amikor az egyik barátnője egyszer azt mondta – ráadásul úgy, hogy az említett zenész fiú is hallotta –, hogy „meglásd, neked egyszer egy fizikus lesz a férjed!”. Na, más se hiányzott Timinek! „Jaaaaaj, csak azt ne!!!!” – sikoltotta kétségbeesve. És ha eddig nem mondtam volna: Attila mi más is lehetne, mint fizikus? Egyszóval jó az Úr humora…
Timiék vívódtak, hogy megvárják-e az egyetem végét az esküvővel, hiszen sokan ezt tanácsolták. Végül a szívükre és a lelkipásztorukra hallgattak, ő ugyanis azt kérdezte tőlük: ha biztosak abban, hogy Istentől kapták egymást társul, akkor miért várnának?
Viszont várt még egy nagy feladat Attilára: a lánykérés. Szegénynek fogalma sem volt, hogyan is kellene ezt csinálni, mert erről semmilyen útmutatást nem talált a matek- vagy fizikakönyvekben. Összeszedte hát minden bátorságát, és Timi édesapja elé állt. Mire a kedves papa pár mondat után így szakította félbe a lánglelkű lovagot: „Rendben, fiacskám, hagyjuk a vallást! Azt mondd, hogy miből fogod eltartani!” Miután a kérdést sikeresen megválaszolta, elnyerte a királylány – akarom mondani, Timi – kezét.
– A jegygyűrűnket úgy tudtuk megvenni, hogy diákmunkásként két héten keresztül elmentünk éjszakánként adatot rögzíteni. Az ezüstlakodalmunkon le akartuk cserélni egy szebbre, de végül nem volt hozzá szívünk, mert azt éreztük, hogy ennek történelme van… – teszi hozzá Timi.
Kárpótlás a nehéz évekért
Az esküvőt három évvel később pont ugyanazon a napon tartották, amikor Attila szerelmet vallott Tahiban. Máig nem bánták meg a döntésüket. Bár sok nehézséggel kellett megküzdeniük, átsegítették egymást mindenen.
A házasságuk ötödik évében kapták az első gyermeküket, akiről azonban a tizenkét hetes ultrahangon kiderült, hogy már két hete elhalt. Utána született egy kislányuk, Ráhel, ám ezt követően nem várt és leírhatatlan nehézségek sora következett. Ráhel egyéves volt, amikor Tímea nagyon beteg lett. Két évet halasztott a doktori iskolában, majd végleg elengedte kutatói álmait. Megérlelődött benne, hogy teljes szívvel feleség és édesanya szeretne lenni. Úgy érezte, hogy egy helyen pótolhatatlan: édesanyaként…
– Innentől kezdve harcoltunk Timi egészségéért. A nyomorúságos években átértékelődött bennünk az, hogy mi igazán fontos az életben. Nagyon nehéz időszak volt ez, a szerelmünk is keményen megpróbáltatott. Amikor hosszú évek és sok-sok ima után Timi jobban lett, akkor az Úr dicsőségére született még két kislányunk, Johanna (a név jelentése: Isten kegyelme) és Viviána (élő, eleven).
Később valaki egyszer azt mondta nekik, hogy az Úr majd kárpótolni fogja őket a nehéz évekért. Ekkor Timi tréfásan annyit mondott: „Én tudnám, hogy hogyan tudna kárpótolni minket! Egy kisfiúval…” Mert tudta, hogy Attila rendkívül odavan a lányaiért, de nagy ajándék lenne neki, ha még egy fia is lehetne. Rövidesen kiderült, hogy már úton van Jonatán (Isten ajándéka)…
Az ezüstlakodalmukon az egykor őket összeadó pásztor ugyanazt az igét hozta el nekik egy megsárgult papírlapon, mint amelyikről az esküvőjükön szólt hozzájuk: a sziklára épült ház történetét.
– A mi házasságunk valóban kiállta a viharokat. Mindig számíthatunk egymásra és az Istenünkre. Az eltelt huszonnyolc év alatt soha nem csaltuk meg egymást (még gondolatban sem), ugyanolyan szerelmesek vagyunk, mint megismerkedésünkkor – mondja búcsúzóul Timi. – Boldogsággal tölt el, hogy Attila úgy király a családunkban, hogy én közben királynőnek érezhetem magam mellette.
Megjelent a Family 2020/1. számában.
A szerzőről
