Tavaly láttam az egyik német áruházlánc karácsonyi reklámját, amely mélyen szíven ütött. Egy idős bácsi szerepel benne, aki otthon készülődik az ünnepekre. Felnőtt gyermekeinek, unokáinak a fotóit nézegetve várja a napok múlását – és vele az év fénypontját, amikor végre mindannyian együtt lesznek. Ám a gyermekei munkára, stresszre, időhiányra hivatkozva sorban mondják le a látogatásukat, így aztán a bácsi egy üres asztalnál magányosan karácsonyozik. A következő képkockán azt látjuk, hogy mindegyik gyermeke kibont egy gyászértesítőt, és elsírja magát. Kocsiba ülnek, és szép sorban hazautaznak. Belépve a házba egy feldíszített asztal várja őket – és az idős apuka könnyes szemekkel. Csak annyit mond bűnbánóan: „Hogyan is tudtalak volna másképp összegyűjteni benneteket?”
Biztosan nekünk is ismerős, amikor rokonlátogatóba indulva úgy érezzük, hogy sem erőnk, sem kedvünk nincs ehhez a programhoz. Nem tűnik túl vonzónak, hogy megint Béla unalmas vicceit, Erzsike zsörtölődéseit vagy Jani autós kalandjait hallgassuk… Mi lenne, ha inkább úgy fognánk fel, hogy ilyenkor megajándékozzuk egymást magunkkal és az időnkkel? Hiszen ki tudja, meddig van még rá lehetőségünk…
Ugyanez az áruházlánc egy másik évben egy másfajta reklámmal és üzenettel rukkolt elő. Egy titkos kamerával felvették, amint a vevők vásárolgatnak, és állnak sorban a kasszáknál, majd egy óvatlan pillanatban kissé elsötétült az áruház, és a kasszások hosszú sora a vonalkód-leolvasóval a Jingle bells dallamát kezdte el egyszerre játszani, megfelelő ritmusban csipogtatva a kódokat. Hihetetlennek tűnik a művelet, és jó időbe telhetett begyakorolni, ám a hatás nem maradt el. Minden vevő ámulattal és felszabadult mosollyal kapta fel a fejét.
Hát, ezen a téren is vannak hiányosságaink… Mikor voltunk úgy igazán felszabadultak? Mikor tudtuk elengedni a görcseinket, a teljesítménykényszerünket, és mertük lazán élvezni az életet…?
Volna egy ötletem: kössük össze ezt a két kisfilmet! Ajándékozzuk meg egymást magunkkal – és adjunk örömöt azzal, hogy együtt vagyunk. Például alakíthatnánk a jól megszokott forgatókönyvön, és játszhatnánk együtt valamit! Még az is lehet, hogy kiderülne: az idegesítő rokonnak milyen jó humora van…
Valahol olvastam, hogy addig nem ismersz meg egy embert igazán, amíg nem játszottál vele. Ezt én magam is megtapasztaltam. Az egyik gyülekezeti táborunkban egy tréfás kártyajátékot játszottunk, amelybe becsatlakozott az egyikünk férje is, akivel addig a több évtizedes ismeretségünk alatt talán két szót sem váltottam. Csendes, magába zárkózó, morózus férfinek tűnt. De ahogy játszottunk, teljesen kinyílt! Poénkodott, tréfálkozott, stratégiát épített – egyszerűen ő lett a játék lelke. Soha nem ismertem volna meg ezt az oldalát, ha nem áll be közénk.
Ha nem tetszik az ünnep olyannak, amilyen lenni szokott, akkor bátran alakítsunk rajta! Hiszen ha mindig mindent ugyanúgy teszünk, hogyan is várhatnánk más eredményt?
Megjelent a Family magazin 2019/4. számában.
A szerzőről
