Január 22. – a nap, amelyet idén sok családban izgatottan, esetenként rettegve várnak, hiszen aznap lesz a négy-, hat- és nyolcosztályos középiskolákba a központi írásbeli felvételi. Van, akinek muszáj továbblépnie, mivel véget ér az általános iskola, de akadnak olyanok is, akiket a szüleik csak azért küldenek felvételizni, hogy „lássák, hol tart”, vagy hogy „szokja a vizsgastresszt”. A többség számára a fő cél az, hogy sikerüljön bekerülni egy jó nevű gimnáziumba, ahonnan egyenes út vezethet a kiszemelt felsőoktatási intézménybe. A tét tehát nem kicsi, bár távolról sem élet-halál kérdése, ahogy sokan megélik. Pszichológus és pedagógus szakértőket, valamint tapasztalt szülőket kérdeztünk meg, hogy kiderítsük: mit tehetünk, hogy jól döntsünk, és megőrizzük a józan eszünket – na meg a családi békességet – ebben az időszakban?
Egy adott gimnázium kiválasztása általában eldönti azt is, hogy hányadikos korban kell felvételiznie gyermekünknek. Emiatt már az iskolaválasztásnál érdemes végiggondolni néhány olyan szempontot is, amely elsősorban a gyermekünkről szól. Tipikus szülői hiba, hogy ami nekünk korábban nem sikerült, azt a gyermekünktől várjuk el, miközben ő egy másik ember – más vágyakkal, képességekkel és törekvésekkel. A reális helyzet- és esélyfelmérés azonban kulcsfontosságú.
Menjünk vagy maradjunk?
Ha még nem lenne muszáj továbblépnünk, vagyis egy nyolc- vagy hatosztályos középiskolát céloztunk meg, az iskolapszichológusok szerint az alapos tájékozódáson túl az a legfontosabb, hogy ismerjük a gyermekünk pszichés állapotát és képességeit. A felvételi és az azt megelőző időszak ugyanis olyan lelki terhet ró rá, amelyet nem biztos, hogy el tud vagy el kellene viselnie. A megszokott tantermi dolgozatoktól jelentősen eltérő írásbeli és szóbeli vizsga, illetve az arra való felkészülés olyan stresszt jelent, amellyel nehéz megküzdeni. Egy tíz-tizenkét éves gyermeknek ugyanis nem az lenne a legfőbb dolga, hogy bő fél éven át az iskolaidőn túl egy felvételire készülve még többet tanuljon, hanem hogy sokat játsszon és pihenjen. A szakértők szerint a negyedikes vagy hatodikos diákot csak és kizárólag akkor érdemes kiszakítani a saját, ismert, stabil környezetéből, ha valamiért rosszul érzi magát benne, vagy ha annyira kiemelkedően tehetséges, hogy a meglévő osztály/iskola már nem jelent kihívást számára, és motiváltsága, elszántsága, fegyelmezettsége okán érett egy gimnáziumi felvételire és annak elvégzésére.
Felsős pedagógusok, osztályfőnökök is megerősítik ezt az álláspontot, bár esetükben azért tisztában kell lenni azzal is: ők ellenérdekeltek abban, hogy a gyerekek elmenjenek az iskolából negyedik vagy hatodik osztály végén, megbomlott osztályközösségeket, osztályösszevonásokat, csökkenő fejkvótákat eredményezve. További pedagógiai érveik az általános iskolában való maradás mellett: a gyermek absztrakt gondolkodása nagyjából hatodik osztályra alakul ki, és a tananyagot – például történelemből – akkor tudja a legalaposabban elsajátítani, ha kétszer megtanulja (egyszer az általánosban és egyszer a középiskolában), ellentétben azzal, ha csak egyszer veszi át részletesen (a hatosztályos gimnáziumban). Ahol erős az általános iskolai osztályközösség, onnan jóval kevesebben mennek el, hiszen sem a gyerekek, sem a szülők nem motiváltak a váltásban. És végül megfontolandó az is, hogy a gimnáziumba nemcsak bejutni kell, hanem el is kell végezni, tehát gyermekünknek ez utóbbira is készen kell állnia fizikailag, mentálisan és pszichésen egyaránt.
Van-e értelme a „próbafelvételinek”?
A szakértők a negyedikes vagy hatodikos felvételi „kipróbálását” csak abban az esetben tartják indokoltnak, ha a vele járó stressz nem okoz több kárt, mint amekkora a kipróbálástól várt eredmény. Vagyis csak akkor, ha sikerül a pszichés terhet a „jó”, azaz a motiváló stressz kategóriában tartani, és ha a felvételi kimenetelét (sem a tapasztalatszerzést, sem a tényleges eredményt) nem éli meg kudarcként a gyermek. Azonban a felkészüléssel és a vizsgával járó nyomást nagyon nehezen lehet „jó stressznek” tekinteni. Másrészt – kivételes esetektől eltekintve – felkészülés nélkül szinte garantált a kudarcélmény. Ha viszont felkészítjük a gyermeket, akkor önáltatásnak tűnik „tét nélküli kipróbálásról” beszélni…
Egy negyedikes vagy hatodikos diákot többnyire csak szülői nyomásra lehet rávenni a plusztanulásra, kiskamaszként szívesebben foglalkozna minden mással, így viszont nem belső motivációból készül a felvételire. Ezzel szemben egy nyolcadikosban ekkorra már nagy valószínűséggel kialakult az a belső motiváció, tudatosság, önállóság és jövőről való felelős gondolkodás, amely a sikeres továbbtanuláshoz szükséges.
Miért kell készülni?
A felvételi feladatsor nem könnyű. Az elért pontszámok évente változnak, de nagy átlagban a nyolcadikosok 50% körül, a hatodikosok és a negyedikesek 60% körül teljesítenek. Ennek az az oka, hogy a felvételi teszt jelentősen különbözik attól, amit az iskolában naponta számonkérnek: a tárgyi tudás mellett ugyanis elsősorban kompetenciákat, kreativitást, gyorsaságot és stressztűrő képességet mérnek. Önmagában ez talán nem is lenne baj, hiszen ezekre mind szükség lesz a felnőtt életben is. Akkor miért övezi mégis olyan nagy felháborodás a felvételiket? Elsősorban azért, mert az iskolai tanórák keretében ezeknek a kompetenciáknak a fejlesztésére a legtöbbször nincs idő és lehetőség. Így ha valaki nem készül céltudatosan a felvételire, hideg zuhanyként érheti a feladatok mennyisége és újdonsága. Különösen a matematika nehéz: jó logikai képességeket, gyors gondolkodást és pontos fejszámolást is igényel (nem lehet számológépet használni). De a magyar sem sokkal könnyebb: a helyesírás mellett fontos a nyelvtani kreativitás és a jó fogalmazási képesség.
Az előkészítőket tartó pedagógusok szerint a középiskolai felvételi célja a legértelmesebb gyermekek kiszűrése, ezért elsősorban nem arra való, hogy az iskolai tárgyi tudást mérje. Annak visszatükrözésére a bizonyítvány szolgál, amely az írásbeli és a szóbeli vizsga mellett szintén beleszámít az összpontszámba (legfeljebb 25%-át adja). Ha ezt tudatosítjuk magunkban és a gyermekünkben, akkor az 50-60%-os írásbeli végeredményt sem fogjuk kudarcként megélni. A gyermekeket külön „edzeni” kell arra is, hogy időnyomás alatt tudjanak teljesíteni, hiszen sokan annyira izgulnak, hogy azzal lerontják az amúgy jó teljesítményüket. Így nemcsak a korábbi feladatok megoldásával, hanem az önbizalom erősítésével, az önálló döntéshozatal és az új helyzetekben való helytállás gyakorlásával is érdemes készülni a felvételire.
Otthoni felkészülés vagy szervezett előkészítő?
Vannak, akik szerint a legkézenfekvőbb megoldás, ha a gyermek szülei segítségével készül a megmérettetésre. Ők úgy vélik, hogy elég minden hétvégén egy-egy korábbi felvételi tesztet megoldani és együtt kiértékelni. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy szülőként hogyan segítünk. Ha a gyerekünk mellett ülünk, és szigorúan figyeljük, az görcsössé és önállótlanná teheti. Ennél sokkal hasznosabb, ha az egyedül vagy az iskolában/előkészítőkön csoportosan megoldott teszteket otthon együtt kielemezzük, megbeszéljük, mert erre jellemzően nincs idő sem az iskolában, sem a csoportos előkészítőkön. Ha valamelyik típusnál elakad, akkor érdemes ugyanolyat kérdezni tőle más formában is, hogy rögzüljön. Ehhez értelemszerűen szükség van arra, hogy a szülő vagy nagyszülő tudjon segíteni, anélkül nemigen érdemes nekikezdeni az otthoni felkészülésnek. Mindemellett legalább ilyen lényeges az is, ahogyan a gyermekünkkel a tanuláson kívüli időben foglalkozunk: adjunk könyvet a kezébe, beszélgessünk vele, stb. Már csak azért is, mert akad olyan pedagógus, aki szerint az ingergazdag nyelvi környezet nagyon sokat nyom a latba a magyar nyelvi felvételin. Amiben pedig minden szakértő egyetért: ügyeljünk arra, hogy még véletlenül se vegyük el a gyermekünk kedvét türelmetlen és elégedetlen megjegyzéseinkkel, hanem biztassuk őt.
Ha nem tudunk vagy nem merünk az otthoni felkészülésre vállalkozni, esetleg nem érezzük elégségesnek, felmerül az újabb kérdés: milyen előkészítőt válasszunk? Többféle lehetőség áll rendelkezésünkre:
- Az ingyenes vagy a néhány ezer forintos iskolai felkészítőkön szisztematikusan végigveszik a feladattípusokat, és – néhány hasonló példán begyakorolva – valóban rutinszerűvé válhatnak a megoldások. Ha abban az iskolában indítanak ilyet, ahova a gyermek felvételizni fog, mindenképp érdemes élni vele, ez ugyanis jó lehetőség arra, hogy megismerje az intézményt, és a szóbelinél előnyt jelenthet, ha az ottani pedagógusok emlékeznek rá.
- Nem minden gimnáziumban van ilyen lehetőség, így felmerülhet a magántanárral való felkészítés – különösen, ha a gyermek valamelyik tantárgyból lemaradással küzd, vagy egy nagyon erős gimnáziumba felvételizik. Ezt azonban nem mindenki engedheti meg magának, hiszen több tízezer forintba kerül.
Az oktatás módja is többféle lehet:
- Van olyan előkészítő, ahol az ismeretlennel való találkozásra készülve, a korábbi tesztekhez csak hasonlító, a tanárok által kidolgozott, saját tapasztalataikon átszűrt feladatsorokat oldatnak meg a diákokkal. Emellett videós segítséget is nyújtanak, amelynek segítségével végigkövethetőek a megoldások.
- Másutt húsz-harminc fős, osztályszerű oktatás zajlik, ahol sorra veszik a korábbi feladatsorokat, és rendszerezik, átismétlik a tananyagot.
- Végül létezik online tréning is, ahol elmagyarázzák és begyakoroltatják a különböző feladattípusokat, rendszeresen visszakérdeznek, és folyamatosan visszajelzést adnak az elért eredményről, haladásról.
Mire való a téli szünet?
Bármilyen felkészülési módot választunk is, ebben az időszakban (is) fontos éreztetni a gyermekünkkel, hogy nincs egyedül, mellette állunk, és ugyanolyan értékes számunkra, akárhogyan alakul majd a vizsga. El kell hinnünk, és tudatnunk is kell vele, hogy nem dől össze a világ, ha esetleg nem sikerül, mert mindig van másik választási lehetőség. Nem ezen múlik az ő és a család boldogsága.
A pszichológusok és pedagógusok szerint a felvételi egy tanulási folyamat szerves része kell, hogy legyen, így az arra való felkészülésben nem szabad megfeledkezni a pihenést és feltöltődést nyújtó egyéb tevékenységektől sem. A felvételi önmagában is nagy kihívás, nem szabad túlstresszelni, a gyermekünket hagyni kell játszani, pihenni, feltöltődni és megtanítani görcsoldási technikákra, önmaga megnyugtatására, ha nagyon izgul. Célszerű észszerűen beosztani a hétköznapokat, racionalizálni a különórákat. Nem érdemes kapkodni az utolsó pillanatokban; a téli szünetet, az ünnepek közötti időszakot az előző félév kipihenésére kell szánni és igazi családi ünnepként megélni a karácsonyt. (Nem meglepő módon a felkészítő tanárok szerint viszont túl sok a két hét kimaradás, ezért azalatt is tartanak alkalmakat.)
A történetnek nincs még vége: hogyan készüljünk a szóbelire?
A felvételi előkészítés elsősorban az írásbeliről szól, hiszen a felvételi összpontszám legalább 50%-át képviseli. A szóbeli vizsgák általában 25%-ban számítanak bele.
Ezeken még kevésbé mérnek tárgyi tudást, sokkal inkább készségeket (például beszédkészséget, előadásmódot) vizsgálnak, személyiséget figyelnek. Mivel ez már nem központi előírás szerint zajlik, mindenképpen érdemes érdeklődni az adott iskola bevett gyakorlatáról, a korábbi tapasztalatokról. Az egyházi gimnáziumokra például jellemző, hogy aki jó írásbelit ír, és a motivációs leveléből látszik, hogy a családi háttér az iskola lelkiségéhez passzol, annak a szóbelitől már nem nagyon kell tartani – ilyen esetekben elég „csak” otthoni, hétköznapi témákról szóló beszélgetéssel, helyzetgyakorlatokkal készülni. Az erős világi gimnáziumokban viszont a szóbelin is komoly tárgyi tudásra van szükség. Minden esetben célszerű gyakorolni a fellépést: elpróbálni a bemutatkozást, „betanulni” az első három-öt mondatot, mert ha jól indul a beszélgetés, akkor a vizsgáztató tanár is készségesebben segít egy esetleges megakadásnál.
Zárszó, avagy mit üzen egy tapasztalt szülő?
A cikk írása közben kaptam egy olyan szülői levelet, amely bátorításul szolgálhat minden érintettnek: „Igazából mindhárom gyermekem jó tanuló volt alsóban is, és most is – ki lazán, ki több-kevesebb munkával. A felvételire mi otthon készültünk, az internetről letöltöttük a korábbi évek felvételi feladatsorait. Szeptemberben kezdtük el, és minden hétvégén egyet vagy kettőt oldottunk meg. Én kijavítottam őket a megoldókulcs alapján, aztán megbeszéltük, ha valamit nem tudtak/értettek.
Az első gyermekem nagyon kötelességtudó, neki nem kellett sok biztatás. A második kicsit lustább, néha nem volt kedve gyakorolni. Ilyenkor a jutalmazás – apró ajándék vagy beígért program – segített. A harmadik volt a legnehezebb eset, mert ő igazi örökmozgó, nem szeret sokáig ülni a fenekén. Nála azt találtuk ki, hogy időnként egy-két baráttal együtt csinálták meg a tesztet, aztán jutalmul játszhattak. Őt az is erősen motiválta, hogy a két testvére már oda járt a suliba, és sok jót meséltek róla. Én igyekeztem nem túlaggódni az ügyet, magamnak és nekik is gyakran mondogattam, hogy ha felveszik őket, jó, ha nem, az is jó, persze ők is tegyék meg mindazt, ami tőlük telik. A többit meg az Úrra bíztam.”
Megjelent a Family magazin 2018/4. számában.
A szerzőről
