7 + 1 indok, amiért halogatjuk a fejlesztést
Fejlesztési tanácsadóként és gyógypedagógusként szülőknek segítek: ha kérdésük, bizonytalanságuk van gyermekük fejlődését, iskolai előmenetelét illetően, a helyzet alapos ismeretében megmutatom nekik, merre érdemes elindulniuk. Családok, szülők és gyerekek tucatjainak életébe pillanthatok így bele. Látom a szülők küzdelmét, hogy segítsék gyermekeiket. Látom a gyerekek küzdelmét, hogy megfeleljenek az iskola, a család által és a saját magukkal szemben támasztott elvárásoknak is. De sajnos gyakran látok olyanokat is, akik más utat választanak: félrenéznek, nem vesznek tudomást arról, hogy a gyereküknek fejlesztésre lenne szüksége. Félelem? Büszkeség? Struccpolitika? Ki tudja. Csak egyvalami biztos: végül a gyermek húzza a rövidebbet.
Rengeteg önfelmentő, önmeggyőző, önlebeszélő indokot hallottam már arra, hogy egy gyereket miért nem visznek el szakemberhez. Fájdalmas ezeket hallani, és még fájdalmasabb később szembesülni azzal, hogy a későn kezdett fejlesztés már kevesebb eredménnyel jár, mint amennyit az időben kezdett terápiától remélni lehetett volna.
Nézzük a leggyakoribb kifogásokat! Hátha le tudjuk győzni őket.
-
„Adjunk neki még időt, majd utoléri magát!”
És valóban: hányszor tapasztalja meg azt a szülő, hogy a gyermeke egyszer csak magától megtanul valamit, ami korábban rengeteg gyakorlás ellenére sem sikerült!
Petivel például rengeteget gyakoroltuk az l hang pontos ejtését, de csak nem boldogult vele – aztán egyik reggel úgy ébredt, hogy tökéletesen ki tudta mondani. Mici elsőben nagyon nehezen haladt együtt az osztályával, sok-sok segítségre volt szüksége – tavaly nyáron viszont meglódult: a második osztály kihívásait már gond nélkül vette.
Igen, ilyen is van: magától beérik – és valójában senki sem tudja, miért pont akkor, és addig miért nem. Csakhogy az idő kérdése kritikus. Lehet, hogy várhatunk a természetes érésre, és a gyermek behozza a lemaradását. De ha nem így van, akkor egyre távolabb kerül fejlettségben a korosztályától, és egyre több rossz érzést, negatív visszajelzést, csalódást gyűjt össze. Ráadásul ha a fejlődés egyik pontján nem tud továbblépni, akkor az arra ráépülő szintek sem tudnak megfelelően kialakulni.
Mit veszíthetünk, ha kikérjük egy hozzáértő véleményét? Legfeljebb azt mondja, nincs gond, várjunk még. Vajon nem akkor vagyunk-e igazán gondos szülők, ha hallgatunk a megérzéseinkre, és ha nyugtalanít valami, abban tanácsot kérünk?
-
„Már az apja és a nagyapja is ilyen volt, mégis felnőtt valahogy. Minek a gyereket piszkálni ezzel?”
Vince utál olvasni: kínszenvedésként éli meg a gyakorlást, a kötelező olvasmányokhoz pedig szinte hozzá sem hajlandó kezdeni. Nem csoda: a családi történetekben szerepel egy nagypapa, aki világéletében hadilábon állt az olvasással (de gyönyörűen tudott faragni), és valljuk be, édesapjának sem a könyvek a kedvencei.
Bizonyos családi tulajdonságok újra meg újra előbukkannak: a nagynéni vöröses haja, a nagybácsi testfelépítése, az ópapa zenei tehetsége. De sajnos a nehézségek is – amelyek mögött szintén állhatnak örökletes hajlamok. Diszlexia esetében például már igazolták a családi halmozódást. Sajnos nem csak a kellemes dolgokat örökölhetjük felmenőinktől.
Lehetséges, hogy valamelyik ősünk olyan korban vagy olyan körülmények között élt, amikor nem volt ennyi lehetőség a gyermekek megsegítésére. De a mi gyermekünknek ettől még nem kötelező ugyanazon a göröngyös úton végigmennie. Változik az élet, változnak az elvárások; szerencsére fejlődik a tudomány is – van lehetőség a családi mintázatok felülírására.
-
„Nincs semmi baja, csak lusta. Ha egy kicsit szorgalmasabb lenne, minden máshogyan menne!”
Katinak nehéz a matek. Derekasan próbálkozik, mégsem áll össze a rendszer. Lassan elmegy a kedve, egyre hamarabb adja fel; egy idő után pedig eljut odáig, hogy már neki sem lát. „Minek? Úgysem fog menni!” – gondolja.
Minden gyerek szeretne megfelelni. Szeretnének ügyes, jó lányai és fiai lenni a szüleiknek. Ha ez valamiért nem sikerül, kezdetben biztosan nem az igyekezetük hiányzik, hanem valami akadályozza őket. Ha ebben nem kapnak segítséget, akkor persze a sorozatos csalódások elhozzák a kiégést, a feladást. És erre a kamaszkor is rátesz majd egy lapáttal…
Ami lustaságnak tűnik, lehet hosszú idők frusztrációja is. Inkább nézzünk a viselkedésének a mélyére, mint hogy megbélyegezzük a gyermeket.
-
„Ez valami modern divat: mindenféle fejlesztésre hordani a gyerekeket, ha kell, ha nem.”
A gyógypedagógia az utóbbi évtizedekben óriási fejlődésen ment keresztül. Itthon is van arra lehetőség, hogy a gyermek már igen korán a neki legmegfelelőbb fejlesztést kapja. Divat? Inkább kincs: lehetőségünk van a gyermekünkre szabott segítséget kérni, és mindezt már akkor igénybe venni, amikor a nehézség még apró. Ha divat, hát legyen divat: a gyermekünk esélyeit növeli.
-
„Az én koromban még nem volt ennyi fakszni és mentség. Nincs ennek a gyereknek semmi baja; csak felfújják az apróságokat.”
Igen, az élet egy emberöltő alatt is sokat változott. Másmilyenek a családok, másmilyenek a nyarak, más a tananyag és az iskolai elvárás is. Ez a megváltozott világ más nehézségeket okoz – és más erősségeket, értékeket tud előhozni a gyerekekből. Húsz évvel ezelőtt ritka volt, hogy egy középiskolás középfokú nyelvvizsgát tett; ma sokszor az a kérdés, a második belefér-e érettségi előtt, miközben zongorázik, és a focibajnokságban is jól szerepel.
Ugyanakkor azt is látjuk: ahogy más erősségeket hoz elő, úgy más problémákat is okoz a világ. És meghozza az ezekre érzékenyen reagáló, sokféle segítséget felkínáló pedagógiai rendszert is. Nem inkább örülnünk kellene ennek?
-
„Nem mindenben ő a legjobb, na és? Nem is a legrosszabb. Ez nekem épp elég.”
A gyerekek képességei nem egyformák. Vannak, akik a kisujjukból kirázzák a kitűnőt, és vannak, akiknek a közepes osztályzatért is meg kell küzdeniük. Ez tény – de nem felmentés az alól, hogy kérdéseket tegyünk fel a gyerekünk fejlődésével kapcsolatban.
Van-e olyan terület, amelyben elakadt, nehézsége van, segítségre lenne szüksége? Némi fejlesztés, kicsi rásegítés nem tudná-e a küszködő helyzetből a jók-közepesek békés világába továbblendíteni, s így egy életre szóló terhet, frusztrációt levenni a válláról? S ha igen: miért mondanánk rá nemet?
-
„Ha papírt kap arról, hogy valami baja van, beskatulyázzák, és még annyit sem fog megtanulni!”
Igen, a néven nevezett, segítségre jogosító státusznak hátrányai, árnyoldalai is lehetnek. Mégis: ha egy gyermek speciális viszonyulásra „jogosul”, azt a tanárok (és az osztálytársak, sőt ő maga is) eddig is érzékelték. Lehet, hogy ha pontos nevet kap az állapot, akkor ez jobb lehetőségeket, több tudást is ad – tanárnak és diáknak egyaránt.
+1. A végső, mindent elsöprő érv pedig: „Az én gyerekem nem hülye. Senki ne mondja ezt nekem, mert begorombulok.”
Gyermekeink teljesítményét leválasztani a saját önértékelésünkről: szülői hivatásunk egyik legnagyobb próbaköve. Minden szülőben megfogalmazódnak kételyek: én rontottam el valamit? Én nem vagyok elég jó? Én mulasztottam?
Ha gyermekünket küszködni látjuk, nehéz nem felelősnek és hibásnak éreznünk magunkat. De ez az érzés ránk tartozik: semmi köze ahhoz, hogy a gyermekünknek van-e szüksége segítségre. Egy biztos: a mi bűntudatunk (akár jogos, akár nem) nem a jelen helyzet tagadásától fog elmúlni.
Végezetül
Gyermekünk önálló személyiséggel, az erősségek és gyengeségek sajátos kombinációjával él. Szülőként nincs más dolgunk, mint érzékeny figyelemmel kísérni, erősségeiben megszilárdítani, gyengeségeiben megtámogatni. De leginkább: elfogadni, bízni benne és szeretni őt mindenekfölött. Ez az út róla szól – és nem rólunk.
Megjelent a Family magazin 2020/2. számában.
A szerzőről
