Végre melegen süt a nap, ki lehet mosni a plüssöket. Pontosabban a műszőrméket, gyerekkori játékaink utolsó emlékeit. Öregmaci negyvenhárom éves lesz. Nem mondhatom neki, hogy jól néz ki, letagadhatna egy tízest, de náluk a „jól néz ki” úgysem dicséret. Minél kopottabb valaki, annál inkább látszik, hogy fontos volt. A morzsolástól elszakadt fül külön érdem. Maradjunk annyiban, hogy Öregmaci fontos volt.
A hetvenes években nekem, a kétezresekben a lányomnak. Éppígy öröklődött apáról fiúra Laci kutyus is. Már nem alvótársak, de az új gazdák ágyának sarkából figyelhetnek. Ha megkérdeznénk őket, valószínűleg azt mondanák, unalmasabb lett az élet. Az okostelefonhoz nem értenek, csodálkozva nézik, hogy a mai gyerekeknek csak az ujjaik mozognak. Nem is csoda, hogy Öregmaci és Laci kutyus a meleg szobában el-elbóbiskolnak. Ilyenkor, álom és ébrenlét határán visszaemlékeznek a kezdetekre, amikor az áruház polcán várták, hogy kiválasszák őket. Nem szorongtak a hatalmas konkurencia miatt. Nem kellett megfelelniük a valóságtól egyre inkább elrugaszkodott elvárásoknak. Joggal bízhattak abban, hogy kellenek majd valakinek, hogy az igazi rájuk talál. És egyből tudták, ki az. Aki magához ölelte őket, de úgy, hogy abban a szorításban benne volt a szíve. Ez a pillanat adott erőt a mellőzöttségben. Mert eljött ennek is az ideje. Tudták, hogy így lesz, nem először csinálták végig. Nem lázadtak, nem keseredtek el, emlékeztek. Homoksüti-kóstolásra, esernyős ugrásokra, kádtengeri csatákra és láztól forró, vékonyka testekre.
Így, gombszemüket félig lehunyva, álmodozva támaszkodtak a párnán akkor is, mikor felkaptam őket, hogy szürkéből fehéret, sárgát varázsoljak újra. Gyapjúmosószerbe áztattam őket, a ruhám ujját feltűrtem, és letérdeltem a kád elé. Látványos volt az átalakulás, annyit elárulhatok. Az alapos zuhany után végre nem maradt hab a vastag szivacstöltetben, jöhetett a csavarás. Jöhetett volna. Ha nem néznek rám úgy. Nem volt szívem a kezüket, lábukat csavargatni, elvittem hát őket a „vidámparkba”. Egy gyors centrifuga kevésbé gyötrelmes, talán még élvezik is a forgást, gondoltam, és elindítottam a programot. Pár perc múlva visszanéztem. Laci kutya szabályos cigánykerekeket vetett, büszke volt, hogy még ennyi idősen is képes rá. Az én macim tömzsi volt és félénk. Feltapadt a dob szélére, és mikor megállt a forgás, nyújtott nyelvével mutatta ki a véleményét. Így forogtak, álltak, visszafordultak percekig. Eleinte türelmetlenül álltam, ujjam a kikapcsoló gomb fölött. Aztán feladtam, de elmenni már nem volt kedvem, mindjárt vége lesz úgyis. Lekuporodtam a dobtárcsa üvegajtaja elé. Figyeltem őket.
Elgondolkoztam, hogy mennyi esetlegesség van ebben a találkozásban. Hogy ha a történelem kereke húsz éve nem a férjemmel forgat egymás mellé, ma talán egy majom zötykölődne a sárga macival. Vagy egy elefánt. Vagy egy ugyanilyen másik mackó. És az vajon jobb lenne-e? Jó-e, ha két ugyanolyan kerül egybe? Jó-e, ha mindketten a falnak lapulva, kinyújtott nyelvvel várják, hogy véget érjen az ijesztő forgás? És a kutyusnak jó-e így? Vagy jobban örülne egy másik akrobatának? Vagy akaratlanul összerugdosnák egymást? Eszembe jutnak a barátnőim történetei. Magamutogató majmokról, porcelánzúzó elefántokról, ellenállhatatlanul mosolygó cápákról, és sorolhatnám.
Végre lejárt a program, a megtisztult, elkoptatott, hű játékokat kitettem az erkélyre. Elnéztem, ahogyan békésen sütkéreznek egymás mellett a napon, és hála töltötte el a szívem – a társért, akit éppúgy ajándékba kaptam, mint egykor Öregmacit.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
