Egy holland házaspár a magyar hajléktalanokért és nincstelenekért
Van Boxtelék 2012 nyarán jártak először egy csoporttal a szabolcsi Lónyán, ahová ruhákat és szeretetet hoztak a nehéz körülmények között élő gyerekeknek. A következő nyáron holland segítséggel felújították néhány család otthonát. Janet és Michael – akit magyar barátai csak Misinek szólítanak – ezután még párszor megfordultak hazánkban, végül öt évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy engedelmeskednek Isten hívásának, és ideköltöznek. A gyermekeik akkor nyolc- és tizenkét évesek voltak.
Miért pont a hajléktalanok között kezdtetek el szolgálni?
Michael: Amikor Budapest utcáin hajléktalanokkal találkoztam, úgy éreztem, valamit tennem kell ezekért az emberekért. Akkor még Hollandiában éltünk, ott kezdtem el matracokat, használt ruhákat gyűjteni nekik. Amikor Isten Magyarországra hívott minket, tudtam, hogy nem azért kell idejönnünk, hogy egy új gyülekezetet alapítsunk a fővárosban, hiszen itt már ezeréves a kereszténység, és sok-sok gyülekezet működik. De a szegényeknek, elesetteknek segíthetünk.
Janet: Misi beleszeretett ezekbe az emberekbe. Egy évvel később elhozott Budapestre. Én vidéki lány vagyok, amikor kinéztem a kocsi ablakából, az első gondolatom az volt, hogy soha nem akarok itt élni. Aztán ahogy gyalogoltunk a városban, jártam az utcákat, és találkoztam ezekkel az emberekkel, Isten betöltötte a szívemet szeretettel és együttérzéssel irántuk. Így kezdődött a történetünk.
És hogyan indult a hajléktalangyülekezet?
M.: Először az utcákat jártuk, rendszeresen látogattuk és segítettük őket, és beszéltünk nekik Jézusról. Egy idő után elkezdték kérdezgetni, hogy mikor és hol lesz istentisztelet, ahová eljöhetnének. Újra meg újra kérdezték, hát elhatároztuk, hogy létrehozunk egyet.
J.: A Baptista Szeretetszolgálat kőbányai szociális központjában, a Maglódi úton kezdtük a munkát lassan már öt éve. Arra kértük az egyház egyik vezetőjét, hogy küldjön mellénk egy diákot, aki segít a tolmácsolásban, hiszen alig tudtunk magyarul. Erre egy idős, nyugdíjas lelkipásztor, Tőtős János bácsi érkezett… Azóta is viccelődünk ezen vele, hogy ő a mi „diákunk”, akit Istentől kaptunk. Évekig ott volt velünk minden csütörtökön és vasárnap. Ha kellett, segített a tolmácsolásban, időnként igét hirdetett, és beszélgetett az emberekkel – bármiről, ami érdekelte őket. A másik nagy segítségünk Viki, aki gitározik, és az éneklést vezeti, emellett tolmácsol is. János bácsit egy idő után Hodozsó János váltotta fel, és ma a segítő stáb kb. húsz főből áll. Persze egy-egy alkalmon csak öt-hat segítő van jelen.
Hogyan néz ki egy vasárnapi alkalom?
J.: Fél 11-től kávéval és teával várjuk az embereket. 11-kor zenével kezdődik az istentisztelet. Utána mindenkit vendégül látunk egy ebédre – jelenleg a koronavírus-járvány miatt élelmiszercsomagokat osztunk. A múlt vasárnap például 120 fogyott el.
Olyan sokan voltak?
J.: Igen, a járvány óta még többen jönnek. Igaz, mostanában csak egy rövid szabadtéri alkalmat tartunk, de azt tapasztaljuk, hogy az embereknek óriási szükségük van a szeretetre, odafigyelésre.
Találkoztatok már Budapesten holland hajléktalannal is?
M.: Igen. Két éve november végén telefonon hívott egy cukorbeteg holland férfi, aki sok rossz döntést követően útlevél, gyógyszerek, pénz és segítség nélkül maradt Budapesten. Pár napra befogadtuk, szereztünk neki ideiglenes útiokmányt, sőt még inzulint is az egyik kórház igazgató főorvosának a személyes közbenjárásával. Amikor elment, akkor döbbentem rá, hogy milyen haszontalan misszionárius vagyok. A sok intézkedés közepette ugyanis elfelejtettem beszélni neki Jézusról… Két nap múlva azonban újra megjelent nálunk. Sőt úgy alakult, hogy karácsonyra is itt ragadt, segített nekünk a hajléktalangyülekezetben, így bőven volt lehetőségünk a bizonyságtételre is.
Mi volt a legemlékezetesebb élményetek a hajléktalanok között végzett munka során?
J.: Közvetlenül a koronavírus kirobbanása előtti vasárnap én beszéltem az istentiszteleten. Negyvenöt-ötven ember lehetett, s hirtelen arra kértem őket, hogy tegye fel a kezét az, aki szeretve, elfogadva és biztonságban érzi magát ezen a helyen. Minden kéz a magasba lendült. Alig bírtak a székükön maradni, úgy nyújtották a kezeiket, és kiabáltak, hogy „igen, igen, itt szeretetet kapunk”. Ez volt számomra a legeslegszebb pillanat. Mert kezdettől az volt a célunk, minden másnál fontosabb volt, hogy így érezzék magukat.
M.: Nekem az első bemerítési istentisztelet a legemlékezetesebb. Bár jó ideje foglalkoztunk már azokkal, akik készek voltak elköteleződni Jézus mellett, de mivel hajléktalanokról beszélünk, nem lehetett előre tudni, hogy kik is jönnek majd el. Kora reggel izgatottan érkeztem a Maglódi útra, ahol a kapu előtt már két férfi várt. Végül aznap kilencen pecsételték meg a hitüket Jézus mellett: hét férfi és két nőtestvér. Még az RTL Klub Fókusz című műsora is tudósított az eseményről.
Hogy alakult azóta az első hitvallók élete?
J.: Egyikük, Erika, korábban gyógyszerfüggő volt. Eldöntötte, hogy szeretne megszabadulni. Mellette álltunk a rehabilitáció alatt is. Pár hónappal később sikerült a férjével az utcáról egy lakásba költöztetnünk és a támogató programunk révén szép lassan integrálnunk a társadalomba. Most Hernádon élnek egy olyan házban, amelyet a nyaranta érkező holland csoport segítségével lakhatóvá tettünk. Erika jelenleg egy csirkefeldolgozóban dolgozik.
M.: Zsolt helyzete is hasonló, ő is függő volt és hajléktalan. Bátorítottuk, hogy menjen el ő is a rehabra. Megtette. Végig segítettük őt a leállásban és az azt követő időszakban is. Ma már nem az utcán él. Saját albérlete, munkahelye van, és folyamatosan fizeti vissza az adósságait. Józan, és minden héten eljön a gyülekezetbe. Úgy tapasztaltuk, hogy az utcán élő emberek nagy részének az életében történt valami hatalmas trauma, amelyből nem tudott felállni, mert nem kapott megfelelő segítséget, támogatást. Zsolt például egy autóbalesetben veszítette el a feleségét és a gyermekét, azután csúszott ki alóla a talaj. Most újra van jövője. Nemrég volt az eljegyzése.
J.: De a fájdalom is elkerülhetetlen. Pár hónapja veszítettük el Lacit, aki minden héten járt hozzánk istentiszteletre. Tudtuk, hogy beteg, többször meglátogattuk őt a sátorban, ahol élt. A szomszédai a sátra előtt találták meg, ők értesítették a szállón élő testvérét, aki azóta már néhányszor eljött a gyülekezetbe. Laci elfogadta Jézust, tudjuk, hogy már egy jobb helyen van. De nagyon hiányzik vasárnaponként.
Mindezek mellett heti rendszerességgel osztotok ételt a Déli pályaudvarnál, és látogatjátok a város szélén élő fedél nélkülieket is. Nyaranta pedig tovább folyik a holland csoportok missziója a mélyszegénységben élő magyarok között.
M.: Tavaly két tizennyolc és egy harminchat fős holland csoport járt Magyarországon, kettő Tápióbicskén, egy pedig Tiszakerecsenyben szolgált. A rászoruló családok az iskolákon keresztül nyújthatták be a házuk felújítására vonatkozó igényeiket. Tavasszal személyesen is végiglátogattuk és megismertük az érintetteket, és így választottuk ki azokat, akik végül segítséget kaptak. Volt, ahol csak festésre, takarításra, kisebb javításokra volt szükség, de akadt olyan ház is, ahol a tetőt állította helyre a csapat. Ezzel párhuzamosan angoltáborokat is tartottunk az iskolában. A gyerekek reggeltől estig ott voltak, és ebédet is kaptak. A nyelvtanulás mellett Istenről is hallhattak. A délutánok pedig kézműves-foglalkozásokkal, játékokkal és sporttal teltek. Ezek a munkák részben évközben is folytatódnak. Tiszakerecsenyben tizenöt gyerekkel egy oktatási programot is elkezdtünk, melynek részeként a gyerekek segítséget kapnak a tanuláshoz, ezenkívül szőnyegszövést, angolt tanulnak, és az evangélium üzenetét is hallhatják hétről hétre. Tápióbicskén – ahol egyébként egy régi parasztházat alakítunk át a misszió központjává – öt családot támogatunk évközben is.
Milyen terveitek vannak a közeljövőre nézve?
M.: Nagy álmunk, hogy otthonhoz jussanak azok a barátaink, akik szeretnének kilépni a hajléktalanságból. Nyugaton egyre népszerűbbek az apró, pár négyzetméteres, könnyűszerkezetes tiny házak. Ilyeneket szeretnénk építeni, felállítani. Az elsők már el is készültek, épp engedélyeztetésre várnak. Abban bízunk, hogy az első kis házikókat továbbiak követik majd. A hajléktalangyülekezet is szépen erősödik, most az imádságra fektetünk nagyobb hangsúlyt. Szeretnénk, ha a testvéreink megerősödnének ebben. Ők pedig azt kérik, hogy indítsunk egy második gyülekezetet a város túlsó felén is, hiszen nekik nem olyan egyszerű a Maglódi útig eljutni. Tápióbicskén is lenne igény egy gyülekezet alapítására. Ma még nem látjuk a jövőt, de tudjuk, hogy Istenre számíthatunk. Ő, aki ide vezetett, a folytatásban sem hagy majd magunkra minket.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
A szerzőről
