Így találtunk egymásra
„Nem találkoztunk mi már valahol?” – a filmekben általában ez a klasszikus „ismerkedős” szöveg, így indul a hős és a hősnő kapcsolata. Persze az életben ennél jóval szövevényesebbek is lehetnek az egymáshoz vezető utak. Rovatunkban ilyen különleges megismerkedési történeteket mutatunk be – azzal a nem titkolt céllal, hogy a néha minden reményt feladó keresgélőket is bátorítsuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Kovács Margaréta harcos lányként nőtt fel három bátyja mellett, és a komoly, mély hitet eleve hozta magával a családjából. Néhány dologban talán túl szögletes és kemény is volt – ismeri be mai fejjel. Konkoly Tamást egy albérlőtársa hívta el egy gyülekezeti alkalomra. Megfogta a hit, amelyről addig nem hallott, és ott ragadt a közösségben. A két fiatal egy házicsoportba kezdett járni, ahol lassan jobban megismerték egymást.
– Én addigra már megéltem egy-két csalódást a lányoknál. Harminckét éves múltam, ezért óvatos voltam a közeledésben, de Margaréta kedves és nyílt volt. Semmi elutasítást nem éreztem rajta, sőt barátságosan viszonyult hozzám – kezdi a történetüket Tamás. Telt-múlt az idő, és a sok beszélgetésnek köszönhetően egyre közelebb kerültek egymáshoz, mivel hazafelé is gyakran együtt sétáltak.
– Csakhogy én úgy éreztem, hogy bármennyire közel van is Tamás a szívemhez, és bármennyire el tudom őt képzelni jövendőbeli társamként, sőt mintha a másik felemet találtam volna meg benne, egy ponton túl mégis nagyon zavart, hogy hitben nem voltunk teljesen egyek: nem éreztem rajta azt a fajta elköteleződést, amely számomra elengedhetetlenül fontos lett volna – folytatja Margaréta. – Így egy hosszú beszélgetés végén úgy döntöttem, hogy értésére adom: részemről be van fejezve a dolog. Én csak elkötelezett hívő társat tudok elképzelni férjként.
Külön utakon
Érdekes adalék, hogy miközben beszélgetünk, Tamásnak ekkor – vagyis tíz évvel a történtek után – esik le, hogy mit is mondott akkor Margaréta.
– De hiszen én azt akkor úgy értettem, hogy te teljesen nemet mondtál nekem! Azt nem árultad el, hogy emiatt. Elküldtél! Egyértelműen nemet mondtál… – ismétli meglepetten Tamás.
– Nem, dehogy! Egyáltalán nem! Én csak azt akartam veled tudatni, hogy mivel nem tudsz elköteleződni az Úr mellett, nem leszek a feleséged – próbálja Margaréta magyarázni akkori álláspontját. (Lehet, hogy az én kérdéseim kellettek ahhoz, hogy értelmet nyerjen néhány egykori mondat vagy shakespeare-i félreértés…?)
– Hát, akárhogy is volt, azon már nem tudunk változtatni, hogy én azt határozott nemnek értettem, és teljesen összeomlottam – foglalja össze Tamás a lényeget.
Margaréta pedig hozzáfűzi:
– Ráadásul én akkoriban egy másik fiú irányába kezdtem el nyitni, igaz, a lelkem mélyén éreztem, hogy teljesen tévút volt… Mivel szerettem volna kicsit magamhoz térni ebből a zűrzavarból, amelyet magam körül teremtettem, elmentem egy missziós szervezethez segíteni. Először itthon három hónapra, majd utána Angliába kilenc hónapra.
Váratlan fordulat
Tamás nagy magányában és csalódottságában az Úr közelségét kereste. Társra nem is gondolt egy ideig. Próbált talpra állni és meggyökerezni. Margarétával nem tartották a kapcsolatot, nem leveleztek. Valóban teljesen szakítottak, és mindenki gyógyult a maga módján. Így adódhatott, hogy amikor néhány hónap elteltével a lány hazajött egy pár hetes szünetre, akkor erről Tamás mit sem sejtett.
Viszont ugyanígy Margaréta sem tudott arról, hogy Tamásban időközben mi minden ment végbe. Megjelent tehát egy szép tavaszi vasárnapon a gyülekezetben, leült hátra, és legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy éppen egy bemerítési ünnepség zajlik – és az egyik hitvalló nem más, mint Tamás!
– Ilyen nincs! Ez olyan mértékben sokkolt engem, hogy nem tudtam magamhoz térni. Nem értettem Istent. Olyan hirtelen jött ez a dolog, hogy egy időre még a teremből is ki kellett mennem, hogy elbújjak az érzéseimmel – meséli Margaréta.
Tamás is észrevette a lányt, és őt is átjárta a döbbenet. Hogy kerül ide épp most? Hiszen Angliában kellene lennie! Aztán azt látta, hogy Margaréta kimegy…
– Nem értettem az egészet. Olyan volt, mint egy villámcsapás. Hogy jelenhetett meg pont aznap? De nem tudtunk beszélni az alkalom után. A következő két hétben Margaréta vidéken járt, és a gyülekezetben nem bukkant fel. Így amikor az azt követő vasárnapon végre megláttam, összeszedtem a bátorságom, és odamentem hozzá, hogy találkozhatnánk-e röviden valamikor, mire elkezdte egymás után sorolni, hogy melyik nap miért nem ér rá. Magamban már újra csalódottan kezdtem elengedni a dolgot: ezek szerint beszélni sem akar velem… Ám váratlanul azzal zárta: „De szombaton még szabad vagyok!”
Nagy meglepetésükre azonban nem kellett addig várniuk, mert kedden véletlenül összetalálkoztak a metróban (egy kétmilliós városban számítsuk ki ennek a matematikai esélyét…), aztán csütörtökön újra egymásba botlottak, így mire szombatig eljutottak, már két „randevún” is túl voltak. Két-három nappal ezután, még Margaréta elutazása előtt, a döntés is megérett bennük: igent mondanak egymásra – olyannyira, hogy meg is rendelték a karikagyűrűt.
– Nálunk korábban minden klappolt, teljesen egymáshoz illettünk – indokolja a rekordtempót Margaréta. – Amikor megláttam Tamást, hogy mindenki előtt megvallja a hitét, akkor eloszlottak a kételyeim. Végre mertem nyitni felé.
Margaréta tehát újra elrepült, ráadásul egy évre, mert pont a hazautazása előtt jelezte a kinti missziónál, hogy maradna még egy évet. Teltek a hetek, aztán egy idő után Tamás bejelentkezett, hogy szeretné meglátogatni őt. Természetesen a menyasszonyjelölt nagyon örült, és a lányok mind tudták kint, hogy a jövendőbeli vőlegénye fogja meglátogatni. Sétáltak, Margaréta megmutatta a várost, aztán amikor egy szép tóhoz érkeztek, Tamás hamiskás mosollyal elővette a zsebéből a gyűrűket, hogy nem próbálnák-e fel őket. Ott nyomban el is jegyezték egymást, onnantól már le sem vették a gyűrűt. Így végül az ifjú menyasszony úgy döntött, hogy mégsem marad még egy évig kint, hanem hazajön, hogy feleség lehessen.
Álomból valóság?
Gyermekeik születésekor pedig valóságos csodát éltek meg, ugyanis Margaréta epilepsziával él együtt, amelyet gyógyszerekkel nagyszerűen kordában lehet tartani, csakhogy ezek mellett elvileg nem vállalhatott volna babát. De Tamás bátorítására Margaréta nagyon kitartó volt, és sikerült az orvosával olyan megoldást találniuk, amely mellett engedélyezték a gyermekvállalást.
– Amikor régen tervezgettük Margarétával, hogy hány gyereket szeretnénk, egyetértettünk abban, hogy minimum hármat. A felső határt nem szabtuk meg, de nekem még a házasságunk elején egyik éjjel volt egy álmom, amikor hat gyermeket láttam magunk körül: négy kisfiút és két kislányt. És volt köztük egy „vegyes” ikerpár is! – meséli nevetve Tamás, éppen egy gyerekhaddal körbevéve.
Hát, amikor most felkerestem őket, a létszám csodával határos módon kezdett közelíteni az álomban látotthoz: az első három kisfiú (András, Boáz, Efraim) után nemrégiben született egy ikerpár, Dávid és Eszter. Lehet, hogy csak az interjút készítettem túl korán…?
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
A szerzőről
