Slachta Margit életútja
Fővárosunk páratlanul gazdag kulturális és történelmi emlékekben, amelyek mögött sokszor inspiráló történetek és ismeretlen összefüggések rejtőznek. Sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy elfeledett – vagy kevéssé ismert –, izgalmas hithősök nyomába eredünk, közben pedig Budapest egy-egy kincsére is rácsodálkozunk. Míg kibontakozik előttünk a főváros múltjának egy-egy fejezete, megismerhetjük múltunk szereplőinek hitharcait és olyan személyes oldalát, amelyről eddig nem (vagy csak keveset) tudtunk. Bízunk benne, hogy ha a már bemutatott helyszínek felé visz az olvasó útja, más szemmel nézi majd őket, és eszébe jutnak e történetek, amelyekből lelkileg is gazdagodhat, erőt meríthet.
Slachta Margit 1884-ben – „a boldog békeidőkben” – a felvidéki Kassán született. Apai ágon lengyel nemesi családból származott. Az édesapa 1906-ig a Kassai Takarékpénztár helyettes igazgatója, majd egy évig vezérigazgató volt; ekkor azonban meggondolatlan üzletpolitikájának is köszönhetően (fedezet nélküli kölcsönt nyújtott egy családtag számára) a takarékpénztár válságba került, és az addig jómódban élő család anyagi helyzete megroppant. 1908-ban – amikor az Újvilág ígérete tömegeket csábított egy jobb élet reményében – a szülők négy lányukkal együtt kivándoroltak Amerikába, Margit és egyik testvére azonban Magyarországon maradt.
A tanulmányait szülővárosában kezdte, majd elvégezte Kalocsán a tanítóképzőt. A mélyen hívő, öntudatos lány német–francia–történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Egy tanévet töltött az orsolyiták győri iskolájában, 1907 őszétől pedig a budapesti Csalogány utcai állami tanítóképzőben vállalt nevelőtanári állást. Már ekkor megmutatkozott szociális érzékenysége.
Keresztény és „feminista”
1908 novemberében elsőként lépett be a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulatba, melynek pártfogója Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt, aki így vélekedett a fiatal Slachtáról: „Szeretem ezt a finom, gyengéd, zseniális leányt, igazi finom lélek; csak nagyon radikális, és az alacsonyabb néposztályok életmódját és szokásait könnyen fölveszi, pl. roppant igénytelen, mindennel beéri, földön is elalszik, stb.” (A Szociális Missziótársulat nem apácarend volt; tagjai csak magánfogadalmat tettek, kék öltözéket viseltek. Egyaránt otthonosan mozogtak az egyházi és világi közegben.)
Az ifjú hölgyben gyorsan megérlelődött egyfajta küldetéstudat: az elkövetkezendő kilenc év alatt a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka élharcosa lett. Előadókörutakat tartott, társadalmi környezettanulmányokat készített, adományokat gyűjtött. 1915-ben szociális iskolát nyitott, majd március 25-től A Keresztény Nő című katolikus egyesületi lapot szerkesztette. 1918 márciusában a lap neve Magyar Nőre változott, alcíme pedig „A keresztény feminizmus lapja” lett. Bár Slachta a radikális feminizmus tételeit elutasította, de a nők társadalmi szerepvállalását fontosnak tartotta. Ugyanakkor sokra becsülte, sőt nélkülözhetetlennek vélte „a csöndes, rejtett gyökérmunkát, mely a családtagok lelki erőforrásainak egyike”. A századforduló liberális – és korunk „egyenjogúságot” követelő – nőmozgalmaival szemben sohasem a jogokat emlegette, hanem a nő sajátos értékeit hangoztatta. Az arisztokratikus egyházi vezetés véleményétől eltérően nem az unatkozó úrihölgyek jótékonykodásával kívánta a szociális kérdéseket megoldani, hanem azt hangsúlyozta, hogy szervezett szociálpolitikára van szükség.
Az első világháború soha nem tapasztalt mértékben vette igénybe a hátország – a nők – tűrőképességét és támogatását, akik családfenntartói szerepbe kényszerülve sebet kötöztek, ebédet főztek, ruhát gyűjtöttek, vagy klasszikus férfimunkákat vállalva tüzet oltottak, autót vezettek. A társadalomban betöltött szerepük, megbecsülésük és jogaik rendezése egyre égetőbb kérdéssé vált. Az őszirózsás forradalom után a hatalmat átvevő Nemzeti Tanács által 1918 novemberében kihirdetett törvény az általános, titkos, egyenlő, közvetlen választójogot kiterjesztette a nőkre is. Slachta Margit 1918-ban belépett a Keresztényszociális Néppártba, és megszervezte annak nőtagozatát, a Keresztény Női Tábort.
A megváltozott és balra tolódott politikai helyzetben arra törekedett, hogy elvei és hite feladása nélkül szolgálhassa tovább a közérdekeket. Az éhínség csökkentését szolgáló beadványával nagyszerűen egybecsengett a földművelésügyi miniszter rendelete, mely szerint „meg kell művelni a művelésre alkalmas budapesti területeket”. „Munkálkodásunk, ha szokatlan és fárasztó is volt, de sok vigaszt adott azokban a nehéz hónapokban. Reggel rövid közös imával kezdtük az Isten ege alatt a napot, a közös pihenőben egyikünk felolvasott egy-egy lelki könyvből, szombat este pedig hazafelé menet sok-sok mezei virágot szedtünk a Krisztina körúti kápolna oltárára. Mindent magunk végeztünk, a trágyázást, kaszálást, sarlózást, a tóról felhordott vízzel való öntözést is” – olvashatjuk feljegyzéseiben.
Margit nővér még 1919 decemberében pontosan meghatározta, hogy mit ért keresztény politikán: „A keresztény politika a lélekben kezdődik, a magánéletben folytatódik, és az államéletben csak betetőzést nyer. Aki keresztény politikát hangoztat, de lelkében és gyakorlati életében még nem jött el hozzá a Megváltó, az port hint szél ellen.”
A nők és gyámoltalanok szószólója
Amikor 1920. február 26-án kormányra került a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, a főváros I. kerületében tartott pótválasztásokon a párt hivatalos képviselőjeként indította Margitot. A márciusi választásokon fölényesen maga mögé utasította férfi vetélytársait, s ezzel ő lett Magyarország első képviselőnője. (Jellemző a korra, hogy a Parlament épületében ekkor nem volt női mosdó…) Politikai hitvallását így fejezte ki: „Amit romba döntött az erő, és amit nem tudott megvédeni az ész – a férfi két nagy fegyvere –, azt talán felépíti a szív, és életre kelti a lélek.”
Szűk két évig tartó képviselői tevékenysége alatt huszonnyolc beszédet tartott. Beszélt a gyermekhalandóságról, az anyavédelemről, javasolta, hogy módosítsák a munkásnőkre vonatkozó törvényeket, biztosítsák az anyaság védelmét, és adjanak az ipari munkásságnak évente kétheti szabadságot. Programjában kiemelten kezelte a dajkaság törvényi eltörlésének kérdését, mert a szoptatást – korát jócskán megelőzve – fontosnak tartotta az anya és gyermeke között kialakítandó kötődés, valamint a csecsemők egészséges táplálása szempontjából is. (A 19. század végére nyílt titok volt, hogy a szorult helyzetben lévő cselédek nemegyszer árvaházba, rosszabb esetben „angyalcsinálókhoz” küldték saját csecsemőiket, hogy könnyebben kapjanak munkát szoptatós dajkaként a felső- és középosztálybeli családoknál.)
Úgy érezte, hogy politikusként tehet a legtöbbet a nőkért, a nehéz helyzetben élőkért. Ez volt az a pont, ahol elképzelései elváltak Farkas Edith elvárásaitól, aki nem tudta elfogadni, hogy társai közül valaki ilyen aktívan politizál. 1923 májusában Margitot és néhány társát kizárták a Szociális Missziótársulatból. Ő azonban nem tétlenkedett: egy héten belül megalapította a Szociális Testvérek Társaságát, s ettől fogva hosszú évekig annak vezetése, szervezése kötötte le idejét. Követői az addigi kék fátyol helyett szürkét öltöttek magukra, ezért nevezik őket „szürke testvéreknek”. Annak érdekében, hogy a társaság költségeit fedezni tudják, külföldön szerzett munkát társainak, ő maga is hosszú éveket dolgozott az Egyesült Államokban. 1924-ben utazott először az Újvilágba, ahol közel két évet töltött. Kanadától Los Angelesig beutazta a kontinenst, és előadásokat tartott angolul, németül, franciául.
Slachta Margit és testvérei a gazdag Amerikában felismerték a lelkiekben szűkölködő kivándorolt magyarokat. Több ezer magyar családot látogattak meg, a gyermekeket megtanították magyarul írni, olvasni, imádkozni, az óhazától elidegenült szíveket újra magyarrá tették.
Az üldözöttek megmentője
Hazatérve pesthidegkúti házának egy részében 1929-ben kápolnát nyitott, ez a kápolna volt a magja az 1934-ben megalapított önálló remetekertvárosi egyházközségnek, a ma is álló Szentlélek-templomnak.
Másik nagy álma, a Szentlélek Szövetség 1934-ben alakult meg. Ezzel egy olyan valláserkölcsi mozgalmat kívánt létrehozni, mely „a materializmusba rántott mai embert kiragadja a pogányságból […], hogy az ország mintegy a Szentlélekből újjászülessék”. A szövetség céljai közé tartozott egy nagy Szentlélek-templom megépítése, amelyet Margit olyan helyre akart építeni, hogy messziről is jól látható legyen. A rá jellemző, szinte gyermeki hittel elment Gömbös Gyulához, az akkori miniszterelnökhöz, „hogy elkérje e célra a Gellérthegyet, pontosabban a Citadellát”. Gömbös a kérés meghallgatása után levette magáról pártja jelvényét, és megkérdezte tőle, hogy feltűzné-e. Margit testvér válaszul felemelte a nyakában láncon függő Szentlélek-jelvényét: „Én már választottam jelvényt.” A kérést a miniszterelnök hadászati okokra hivatkozva – esetleges háború esetén a hegyre szükség lesz – elutasította…
Slachta Margit keresztényként határozottan kiállt az antiszemitizmus és a nácizmus ellen. 1942-től az egész országban ún. világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend erőteljes közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát. Számtalan közbenjárást írt és terjesztett a hatóságok elé, felszólalt a zsidók érdekében. Miután 1943 februárjában Szlovákia bejelentette a „zsidókérdés megoldását”, Margit testvér Rómába utazott, és sikerült egy pápai kihallgatást kieszközölnie. Ennek eredményeként XII. Pius pápa utasította a hét szlovákiai püspököt, hogy tiltakozzanak az államelnöknél és a minisztereknél, valamint elrendelte, hogy Szlovákia összes templomában tiltakozó pásztorlevelet olvassanak fel. Mindezek eredményeként a deportálás elmaradt. Keresztény hite életveszélyt is vállaló embermentő munkára sarkallta. Lapja betiltása után fő feladatának az embermentést tekintette. A testvérek Thököly út 69. alatti rendházába, illetve annak udvarán farakások közé bújtatta az üldözötteket, köztük Heltai Jenőt, Gyarmati Fannit (Radnóti Miklós feleségét), Márkus Emília színésznőt, Rusznyák Istvánt, az Akadémia későbbi elnökét. A szociális testvérek mintegy ezer zsidót mentettek meg. Senkiben sem egy világnézet képviselőjét, hanem a segítségre szoruló embert látta: 1945-ben a néhány hónapja még őt is letartóztatással fenyegető nyilasok körülményein próbált enyhíteni…
„Le kellett volna térdelnem”
A háború után, 1945-ben párton kívüli jelöltként ismét nemzetgyűlési képviselőnek választották, a 409 fős parlament megalakulásakor másodmagával alkotta az ellenzéket. 1947-ben az elcsalt kékcédulás választásokon az általa alapított Keresztény Női Tábor programjával jutott be az Országgyűlésbe, ahol antikommunista nézeteivel hamarosan ellehetetlenült. Felszólalásait sértő közbekiabálások kísérték, 1947-ben hatvan napra ki is zárták – ugyanakkor az ellenzéki képviselők így méltatták: „az egyetlen férfi a Parlamentben”.
Utolsó felszólalását 1948. június 16-án tartotta az egyházi iskolák államosítása ellen. Amikor a törvény elfogadása után a kormánypárti képviselők a Himnusz eléneklésével fejezték ki örömüket, ő ülve maradt, a Zsoltárok könyvére (131,1–6) hivatkozva: „Elnyomóink dalt követeltek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk.” Az eseményeket később így kommentálta: „Nem jól tettem, hogy nem álltam föl, le kellett volna térdelnem.” Tiltakozó gesztusa miatt mentelmi eljárás indult ellene, s a bizottság – mivel súlyosabb büntetésre nem volt módja – egy évre kizárta az Országgyűlésből.
Elindult az 1949-es választásokon is, de már csak a május 15-i szavazásra mert elmenni, a fenyegető letartóztatás elől június 22-én éjszaka a húgával egy szénásszekéren Ausztriába menekült. Az Egyesült Államokban telepedett le, az emigrációból Nemes Margit néven írt leveleket Magyarországra, a Szabad Európa Rádióban pedig Nemes Borbála néven hallatta szavát.
1951-ben a hazatérés reményében visszatért Bécsbe, majd 1953-ban másodszor és végleg Amerikába utazott. Az emigráció első éveiben megpróbált aktív maradni: memorandumot intézett Truman elnökhöz és az USA püspökeihez, hogy felhívja figyelmüket a kommunista országokban bármilyen okból kisebbségbe szorítottak helyzetére, tiltakozásokat gyűjtött Mindszenty József esztergomi érsek bebörtönzése miatt. Az 1956-os forradalom óriási várakozással töltötte el, a szovjet beavatkozás és a megtorlás azonban végleg elkeserítette. Amerikai emigrációjában segítette az 56-os menekülteket, de egyre visszavonultabban élte éveit; a változás már meghaladta fizikai és szellemi alkalmazkodóképességét. 1974-ben Buffalóban érte a halál.
A vészkorszak alatti zsidómentő tevékenysége miatt 1985-ben Izrael a Világ Igazainak sorába emelte, 1995-ben a Magyar Köztársaság Bátorságért érdemjelével tüntették ki. 2010-ben róla nevezték el a budai alsó rakpart Árpád híd és Margit híd közötti szakaszát.
Slachta Margit személyében tökéletesen eggyé lett a hívő és a közéleti ember. Bár kivételes, ragyogó alakját a szocialista diktatúra éveiben tudatosan befeketítették, mára talán eljutottunk odáig, hogy neve hallatán nemcsak az első parlamenti képviselőnő és az üldözött emberek segítője jut eszünkbe, hanem gondolataiból olyan isteni bölcsességeket is meríthetünk, amelyek mind magánéleti, mind társadalmi kérdésekben segítenek eligazodni.
Megjelent a Family 2021/1. számában.
