Egy missziós orvos, Afréka kalandos élete
Fodor Réka missziós orvos élete tele van különös kanyarokkal, de állítja: mindegyikre szüksége volt. Orvostanhallgatóként súlyos autóbalesetet szenvedett, mégsem halasztott, majd hirtelen otthagyta az egyetemet, és elment utcazenésznek Párizsba, ahonnan ugyanolyan hirtelen hazajött, és folytatta tanulmányait. Akkor még nem volt hívő, de a jegyesoktatáson, amelyre el sem akart menni, rátalált Jézusra. Kétgyermekes anyaként teljesült gyerekkori álma, és eljutott Ugandába. Onnan hazatérve könyvet írt, közismertté vált, majd eltűnt a nyilvánosság elől, mert férje súlyos rákbeteg lett. Dr. Csókay Andrással találkozva újraértelmezte missziós tevékenységét, és azóta évente kétszer Nigériába jár. Tavaly a kéthetesre tervezett útja a járvány miatt hat hónaposra nyúlt. Az életvidám, mélyen hívő orvosnőt élete legfontosabb állomásairól már rengetegen kérdezték; én inkább a kanyarokra voltam kíváncsi, így ezekről beszélgettünk.
Tizenkét évesen Albert Schweitzer életrajza meghatározó élmény volt számodra; már akkor elhatároztad, hogy missziós orvos leszel. Az álmod megvalósulása mégis sokáig, harminc évig váratott magára. Szerinted miért?
Az életem tele van váratlan fordulatokkal, de utólag visszatekintve teljesen egyenesnek tűnik. Most tizenkét éves a kisebbik lányom, úgyhogy látom, hogy ez a korosztály még nem sokat ért a világ dolgaiból, döntései még nem életre szólóak, mégis, amikor én azt a könyvet olvastam, végig előttem lebegett egy kép a nagy fehér köpenyes emberről és körülötte sok kicsi fekete gyermekről… Amikor harminc évvel később először voltam Afrikában, úgy éreztem, hazaérkeztem. A konkrét cél tehát megvolt, és tulajdonképpen ezért iratkoztam be az egyetemre, de már az első félév kalandosra sikerült: autóbalesetet szenvedtem, aztán elmentem Párizsba utcazenésznek, majd hazajöttem, befejeztem az egyetemet, férjhez mentem, szültem, és már lemondtam az álmomról, amikor szembejött az ugandai felhívás.
Irány a szabadság!
Kezdjük az első kanyarral! Miért megy el egy cél- és öntudatos orvostanhallgató – aki még a félévi vizsgáit sem halasztja el a súlyos autóbalesete miatt – Párizsba utcazenésznek?
A Fazekas-gimnáziumba jártam; nagyon kemény iskola, kemény szülők, folyamatos elvárások, nulla szabadidő, mindenben a legjobbnak kellett lennem. Az is voltam, az egyetemre is maximális pontszámmal vettek fel. Az autóbalesetben szó szerint betört a fejem – ma is emlékszem, ahogy folyik le az agyvizem az orromon; ráadásul értettem már annyira hozzá, hogy tudjam: életveszélyben vagyok –, mégsem halasztottam vizsgát, mert úgy gondoltam: engem ez sem állíthat meg, én nem veszíthetek. (nevet) Talán csak kegyelemből adtak kettest, amikor bekötött fejjel megjelentem az anatómiavizsgán… De azért belefáradtam. Közben megtörtént a rendszerváltás. Épp Nagy Imre újratemetésén, 1989. június 16-án lettem nagykorú. A szabadságvágy mindenkit elkapott. Nem volt pénzünk, de volt útlevelünk: a fél ország stoppolt, a másik fele meg felvette. Kiírtad egy táblára, hogy Bécs vagy Párizs, és mentél; nem voltak közbiztonsági problémák.
A nagy döntéseknél azonnal kell lépni, különben meggondolod magad; ha alszol rá egyet, vagy elkezded fontolgatni, akkor lebeszéled magad. Írtam a dékáni hivatalba egy halasztólevelet, s még aznap este kiálltam az Osztapenko-szoborhoz, és elindultam a tél közepén Párizsba egy haverommal. Még a szüleimnek sem szóltam, csak egy búcsúlevelet hagytam hátra, mert tudtam, hogy nem engednének el. Persze már előtte is érlelődött bennem ez a vágy, és hallottam, hogy Párizsban meg lehet élni utcazenélésből. A párizsi metró elképzelhetetlen zene nélkül, és én tudtam zongorázni. A haverom tehetségesebb volt, a párizsi metróban felfedezték, és zeneszerző lett. De én is megéltem belőle, nem is rosszul.
Miért jöttél haza egy év múlva?
Az utcazenélés azért nem volt egyszerű; az elején minden hely foglalt volt, farkastörvények uralkodtak. Nekem megsúgták, hogy össze kell barátkozni a „főnökkel”, utána máris lett helyünk, a rendőrök már előre üdvözöltek. Ahogy közeledett a tanév vége, bementem a párizsi egyetemre, hogy itt folytatnám, de azt mondták, újra kell kezdenem az egészet, és ezen megsértődtem. Másfél évet nem akartam csak úgy eldobni, úgyhogy ugyanolyan hirtelen és elemi erővel, ahogyan odamentem, hazajöttem. Persze azért ennek a döntésnek is megvolt az előzménye: láttam, hogy egy tehetséges haveromat kirúgták a bécsi filharmonikusoktól az alkoholizmusa miatt; kezdtem látni azt is, hova vezet ez az út, és az már nem volt olyan szimpatikus. És az sem, hogy míg aranyos utcazenészként mindenki szeretett, egyébként bevándorló voltam, három lépés távolságot tartottak. Ahogy vége lett a halasztásnak, hazajöttem az egyetemre mintadiáknak. De akkor már nem akartam anyámtól kérni zsebpénzt, hanem a szünetekben újra kimentem Párizsba, és az utcán zenéltem. És ez a tapasztalat nagyon sokat segített Afrikában.
Sikerek és könnyek
Párizsban fiatal, névtelen utcazenész voltál, Afrikában viszont sztárorvos vagy, akinek a neve Ngozi, azaz Áldás. Hogyan tudott segíteni ebben a párizsi tapasztalat?
Hát úgy, hogy itt is, ott is koldulni kellett. Párizsban nagy egójú orvostanhallgatóként eleinte nem akartam kirakni a kalapot, mert én nem vagyok koldus, mire felvilágosítottak: ha nem teszed ki, éhen fogsz halni. Első nap, amikor kitettem, egy világ omlott össze bennem… De jót tesz az egódnak, ha koldulnod kell. Ráadásul arra is megtanítottak, hogy nem szabad üresen kitenni a kalapot, mert akkor senki nem tesz bele pénzt. Amikor elhittem magamról, hogy jól csinálom, és kitettem némi csalit, akkor nagyon sokat kerestem. Amikor rossz volt a kedvem, vagy nem hittem magamban, akkor a pénz sem jött. Itt tanultam meg, hogy a pénzgyűjtéshez is rendben kell lenni mentálisan, mert minden kisugárzik.
De miért kellett koldulnod Nigériában a legutóbbi utadon?
Márciusban is azért mentem a nyolcmilliós Onitshába, hogy a Hungary Helps Programtól kapott hárommillió forintból szűrjem és ellássam a legszegényebbeket tífusz és malária ellen, ahogyan korábban is. Akkor még nem tudtam, hogy az utolsó járattal megyek ki, és nem két hétig, hanem fél évig maradok. Korábban, ha bemondták, hogy megjöttem, minimum ezren vártak a másnapi rendelésen, de mivel legfeljebb napi kétszáz embert tudok ellátni, sorszámot osztottunk, és aszerint hívtuk őket vissza. Most viszont a járvány miatt csak húsz ember lehetett egy helyen… Azonnal felfogtam, hogy legfeljebb titokban, a kórházban tudom ellátni őket, de engem most nem szabad „meghirdetni”. A három afrikai munkatársam – Okeke érsek atya, Basil atya, az érsek alkancellárja és Izunna atya, a kórház igazgatója, akiket a bátyáimnak nevezek, ők pedig huginak szólítanak – nem is értette, hogy miről beszélek, mert ők még csak akkor kezdtek ismerkedni a Coviddal. Biztattak, hogy megcsináljuk, szűrünk és gyógyítunk most is. Amikor meséltem nekik arról, hogy Magyarországon hamarosan nem lehet majd WC-papírt kapni, kinevettek. Pedig nem kell hozzá nagy matek, hogy belássuk: ha bezárják a piacokat, amely milliónyi olyan ember egyetlen pénzkereseti forrása, aki egyik napról a másikra, egy dollárból él, vagy kijárási tilalom lesz, és nem mehetnek ki a farmjukra leszedni a mangót, akkor itt katasztrófa lesz, éhen fognak halni. Úgyhogy akkor, amikor még nem éheztek, engedélyt kértem a Hungary Helpstől, hogy a pénzből gyorsan maszkokat, hőmérőt, kesztyűt, fertőtlenítőszert és szappant vehessek (már akkor ötszörös áron). Fő feladatomnak a négyszáz fős kórházi személyzet védelmét tekintettem, hiszen az európai tapasztalatokból már tudtam: ők a legveszélyeztetettebbek, ráadásul Afrikában egyáltalán nem is voltak tesztek. Később a Hungary Helps küldött egy nagy összeget mentőautóra, amelyet megvettünk, de végül rizsfuvarozásra használtunk, ugyanis mindezzel párhuzamosan elkezdtem koldulni rizsre – azért erre, mert ott harmincöt fok van, viszont nincs áram és hűtőszekrény. Később prófétaként ünnepeltek, pedig csak két-három hét előnyöm volt, ezalatt közelről láttam, mi történik a vírus miatt Európában. Később, amikor megérkezett az első négyezer zsák rizs, nagyon hálásak voltak nekem az atyák, mert tudtuk: azon a héten ennyi család nem hal éhen.
Ha én korábban Párizsban nem tapasztalom meg, hogy utcazenészként tulajdonképpen koldulnom kell, akkor bizony Afrikában sem lettem volna képes nekiállni pénzt gyűjteni.
Humanitárius misszióvá alakultatok, százmillió forintot gyűjtöttél össze, ebből több százezer kiló rizst osztottatok ki. Elégedett vagy?
Nem vagyok elégedett, de hálás vagyok. Korábban, ha kaptam hárommillió forintot egy orvosi misszióra, akkor boldog voltam, hiszen értelmesen el tudtam tölteni a kinti két-három hetet. Most azonban nem tudtam gyógyítani, és miközben osztottam a rizst, láttam a hatalmas éhínséget, a szenvedést és a kilátástalanságot… Lehet azt mondani, hogy a százmillió forint sikersztori, viszont bennem folyamatosan elégedetlenség volt: az országban kétszázmillióan vannak, ebből százötven milliónak nincs semmi megtakarítása, és ennek beláthatatlan következményei lesznek. A kiosztott rizs csepp volt a tengerben, úgyhogy bizony sokszor sírtam; de csak otthon, egyedül, amikor nem látták. Sokáig nem is akartam hazajönni, mert éreztem, hogy a puszta jelenlétem és a jelképes értékű és üzenetű rizsosztás mennyire megnyugtatja őket, és bizonyságot ad nekik arról, hogy a Jóisten nem hagyja el őket. Ráadásul ők mindig, minden körülmények között mosolyognak, hálásak mindenért, és olyan mélyen hisznek Istenben, hogy azt mi el sem tudjuk képzelni. E nagyon élő és mély hitből fakad az életörömük és a jövőbe vetett reményük. Naponta járnak templomba, énekelve, táncolva dicsőítik Istent, és áldoznak. A szentmiséken több ezren vesznek részt, az náluk egy örömünnep. Még a temetésen sem sírnak, helyette énekelnek, hogy az elhunyt üdvözült. A járvány alatt is azt élték meg a legrosszabbul, hogy több hétig nem lehetett mise.
Misszió és család
Most ugorjunk vissza megint az időben egy régebbi kanyarhoz. Te hogyan lettél hívő?
Fiatalkoromban nagyon erősen küzdő és kitartó típus voltam, s ez a hozzáállás sokszor segített az életben, viszont nem volt bennem semmi alázat; még a baleset után sem, amelyből csodával határos módon megmenekültem. Utólag úgy látom: akkor a Jóisten „betörette” a fejem, s bár azzal sem állított meg, de kirakott egy sorompót, és átterelt. Akkor még távol álltam a kereszténységtől, de nagyon nyitott lettem a misztikára, mert a baleset kapcsán éreztem, hogy valami emberfeletti történt. Többfelé keresgéltem, kipróbáltam a buddhizmust, a New Age-et, mindent. De válaszokat egyik sem adott, az érdeklődésemet egyik sem tudta kielégíteni.
Viszont amikor házassági felkészítőre jelentkeztünk a férjemmel, kénytelenek voltunk elővenni és forgatni a Bibliát. András atya azt mondta nekünk, hogy egy évig kell járnunk. Egy év, te jó ég! – gondoltam. (nevet) Később ő sem tudta megmagyarázni, miért mondott nekünk ilyen hosszú időt, míg másoknak kevesebbet szokott, de a párom rábeszélésére végcsináltuk, és hatalmas barátság lett belőle. És végre válaszokat kaptam a kérdéseimre. Az afrikai útjaim pedig újra és újra megerősítenek a hitben.
Afrikai utazásaidban is volt legalább egy kanyar. Uganda után akár abba is hagyhattad volna, de egy hosszabb szünet és újratervezés után mégis folytattad, és lett végül a második otthonod Nigéria.
Férjhez mentem, megszülettek a lányaim, amikor 2015-ben szembejött velem egy felhívás: missziós orvost kerestek Ugandába. Ezúttal is azonnal és ösztönösen, különösebb mérlegelés nélkül döntöttem. Amikor később elmondtam a férjemnek, hová jelentkeztem, azt mondta: nagyon jól tetted, hiszen ez volt a gyerekkori álmod. Így dolgoztam kint negyven napot, amelyről aztán könyv is született. Utána rengeteg helyre hívtak, előadásokat tartottam, közismert lettem. Az első pofon akkor ért, amikor kiderült, hogy a férjem súlyos rákos beteg. Nagyon agresszív daganata volt. Nem is emlékszem igazán erre az időszakra, csak arra, hogy amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen véget is ért, hiszen Sándor egy lelkigyakorlat után gyakorlatilag felépült. Hivatalosan még most sem gyógyult, ellenőrzésekre jár, de annyira gyorsan helyrejött a januárban diagnosztizált rákból, hogy még a nyaralásunkat sem kellett lemondanunk. Akkoriban találkoztam Csókay Andrással, szinte véletlenül jutottam el egy előadására. Őt hallgatva rájöttem, hogy alaposan át kell értékelnem az orvosi misszióval kapcsolatos hozzáállásomat: az ugandai utam ugyanis inkább humanitárius misszió volt, Jézus csak „mellékszereplő” volt benne, míg Csókay doktor szerint neki kell a missziós orvoslás középpontjában lennie. Így találtunk Andrással egymásra, így jutottam el missziós orvosként Nigériába, ahová azóta felváltva járunk: én eddig hétszer belgyógyászati, ő tízszer idegsebészeti misszióban.
A férjed a későbbiekben is mindig melletted állt; sőt legutóbb már missziós családként említetted magatokat, hiszen 2019-ben a nagylányod és ő is elkísért Afrikába. Vajon innentől már kanyarok nélküli az utad?
Sándor a legfőbb támogatóm. Ő a könyveim társszerzője, és rengeteget segít az Afréka Alapítvány ügyeiben is: szervezi a gyűjtést, intézi az ösztöndíjakat, vezeti az alapítvány közösségi oldalát, így támogatva a „koldulásban”, hiszen kint sokszor az áram és a net sem működik. És közben egyedül áll helyt otthon a lányainkkal, akik természetesen nagyon hiányolnak, amíg nem vagyok otthon. Nekem is sokszor volt lelkiismeret-furdalásom, amiért olyan hosszan Nigériában ragadtam, de megértették, hogy maradnom kell.
Amikor együtt voltunk kint, Anna lányom nem csupán videókat készített, hanem az égési sérült betegek mellett tolmácsolt, segédkezett. Azóta is élete legnagyobb élményeként említi azt a két hetet, több helyen tartott róla tanúságtevő előadásokat is. Kinga, a kisebbik lányunk csak azért nem jött velünk, mert tizenkét évesen maga ismerte fel: még nem tud elég jól angolul, nem tudna elég hasznos lenni ott, de később ő is szeretne majd jönni. Neki is komoly tervei vannak Afrikával. Azt, hogy mit hoz a jövő, nem tudhatjuk, de nagyon remélem, tavaszra lecseng a járvány, és én újra mehetek a testvéreimhez.
Megjelent a Family 2021/1. számában.
A szerzőről
