Vannak emberek, akiknek jó a közelükben lenni, mert árad belőlük a derű és valami mély, megmagyarázhatatlan békesség. Az idős északír lelkipásztor, Derek is ilyen – ez persze nem meglepő, hiszen meghitt barátságot ápol Istennel. Hosszú évtizedek óta szívügye az imádság: nem csupán aktívan gyakorolja, hanem tanítja is, hogyan lehet a keresztény közösségekben jól működő imaszolgálatot vezetni, mert már számtalanszor megtapasztalta, mekkora erő rejlik benne. Tőle hallottam nemrég az alábbi történetet.
Egyszer Dél-Afrikában járt egy több száz fős keresztény konferencián, és ott is tagja volt az imacsoportnak. Az esetek többségében a résztvevők keresték meg ilyen-olyan kéréseikkel, ám ő szívesen teret engedett a Lélek noszogatásának is. Az egyik alkalom alatt így sóhajtott fel: „Mutass valakit, akihez oda kell mennem.” Ahogyan nézelődött a tömegben, többször megakadt a tekintete egy férfin, aki az arcát a tenyerébe temetve húzta meg magát az egyik sorban. Hamarosan egy különös mondat fészkelte bele magát a szívébe: „Mondd meg neki, hogy a kötél hosszabb, mint gondolná.” Szegény Derek igencsak meglepődött e szokatlan kijelentésen, de engedelmeskedett. Vett egy nagy levegőt, és az alkalom végén odahúzott egy széket az ismeretlen férfi mellé.
– Remélem, nem bánja, hogy megszólítom. Azt hiszem, hogy ez az egyik legfurcsább dolog, amit valaha tettem, de egy mondat motoszkál a fejemben, amelyet, úgy érzem, meg kell osztanom önnel. Így szól: „A kötél hosszabb, mint gondolnád.”
Az illető továbbra sem emelte fel a fejét, ám Derek hamarosan egy kis tócsát fedezett fel a padlón – a férfi ugyanis csendben sírni kezdett.
– Fogalma sincs róla, hogy mit mondott – suttogta.
– Valóban nincs, önnek azonban bizonyára igen – felelte Derek, majd hamarosan mindent megértett.
Az illető egy kis gyülekezet lelkésze volt, és nagyon el volt keseredve, mert a szolgálatát egy ideje nem kísérte semmi áldás, csak kudarc kudarc hátán. Mondta is a feleségének, hogy elmegy erre a konferenciára, és ha Isten nem mutat ott neki valami utat, reményt, akkor mindent felad. Teltek-múltak a napok, ám csak nem történt semmi eget rengető.
– Tudja, hogy búcsúztam ma reggel a feleségemtől? – folytatta könnyes szemmel a férfi. – Azzal, hogy semmi értelme, hogy holnap is eljöjjek ide. Beadom a lemondásom. Elfogyott a cérnám, a kötél végéhez értem.
Hát igen. Hogy stílszerű legyek, az utolsó pillanatban Isten dobott egy „mentőkötelet” ennek az embernek, hogy bebizonyítsa: gondja van rá. Azért is fogott meg annyira ez a történet, mert magam is átéltem már ehhez hasonló megrendítő helyzeteket – mindkét oldalon. Volt, amikor én kaptam valakitől ilyen „mentőkötelet”, és volt, amikor én lehettem valakinek az életében a „dobó”. Bizony csodálatos, gondoskodó és beszélő Istenünk van, aki szeretne minket is használni az üzenetei átadásában. Ehhez persze nem árt, ha a lelki hallásunk kellően éles a hangjára… S ebben kulcsszerepe van a vele való meghitt közösségnek.
De jó lenne, ha júniusi számunk sokak életében lehetne ilyen „mentőkötél”! Ha azok az üzenetek, amelyek ránk bízattak, célba érhetnének… Bárcsak minél többeknek elmondhatnánk, akik szomjazzák a reményt: ne add fel! A kötél hosszabb, mint gondolnád.
Győri Virág
főszerkesztő
A szerzőről
