Egy katonaházasság szeretetnyelvei
„És nem okoz nehézséget a pacifista lelkeddel összeegyeztetni, hogy egy katonával jársz?” – kérdezte néhány évvel ezelőtt a nővérem, őszinte érdeklődéssel hangjában. Akkor még nem ismerte a leendő férjemet. Én viszont addigra már eléggé ismertem a jövendőbelimet ahhoz, hogy gondolkodnom se kelljen a válaszon.
Nem, nem okoz nehézséget. A férjem az egyik legszelídebb, legtürelmesebb, legbéketűrőbb ember, akit ismerek. És – mellesleg – katona. Nem azért lett az, mert dühkezelési problémái lennének, vagy mert egy agresszív fegyvermániás. Hivatástudatból döntött így, mert pici gyermekkora óta erre készült, mert érdekelte a technika, és mert szereti biztonságban tudni a szeretteit. Nem lehet véletlen, hogy még a neve is azt jelenti: „győzelmes védő”… Ahogyan valakit papnak, mást családanyának, pedagógusnak vagy orvosnak hív el Isten, úgy őt erre a pályára indította a hazája és a családja iránti szeretete. Hisszük, hogy a haza szolgálata, az emberek védelme, a kötelességteljesítés, tisztelet és hagyomány olyan értékek, amelyeket jó szívvel vállalhatunk keresztényként is. Egy katona, aki kereszténynek vallja magát, a nehézségek viseléséhez a hitéből meríthet erőt, és emberségesen fog bánni a beosztottaival – és a hivatásából adódóan edzett lélekkel és állhatatossággal éli meg a hitét is.
Igen egy társra, igen egy hivatásra
A katonaságot tehát nem lehetetlen összeegyeztetni a keresztény értékrendünkkel – annál több nehézséget okoz viszont sokszor a hétköznapok lebonyolítása. Amikor egy nem is olyan régi decemberi éjszakán először találkoztunk a párommal egy egyetemi gólyabálon, még fogalmam sem volt róla, mit is jelent egy katona feleségének lenni. Csak azt tudtam, hogy itt ez a jóképű, egyenruhás srác, aki táncolni vitt, és beszélgetett velem egész éjjel, amíg vissza nem kellett térnie a laktanyába, mondván, hogy egy óra múlva kezdődik a reggeli tesi. De már azon az éjjelen megkérdezte tőlem, hogy el tudnám-e képzelni az életemet egy olyan ember oldalán, akinek időről időre hosszú hónapokra el kell mennie, aki néha veszélyes kalandokba keveredik, és aki nem maga dönt arról, hogy mikor hol szeretne lakni. Akinek az élete korlátok közé van szorítva, és ezek a korlátok a párja életét is gyökeresen befolyásolják. Én pedig azt válaszoltam, hogy ha igazán, nagyon szeretném ezt az embert, akkor persze, hogy vállalnám érte mindezt.
Három és fél évvel ezután pedig Isten előtt is vállaltam ezt az embert és ezt az életet, örökre. Azon a napon igent mondtam egy férfira, akit ismertem és szerettem, és egyúttal igent mondtam sok minden másra is. A Honvédségre és egy kalandos, nehéz életre. A teljesen váratlan és kiszámíthatatlan túlórákra. Arra, hogy egy olyan városba kellett költöznünk, ahol senkit nem ismerek, és amelyet több száz kilométer választ el a családomtól. A hetekig-hónapokig tartó gyakorlatokra, a tanfolyamokra, a kiképzésekre, a határszolgálatokra, a külszolgálatra és a missziókra, a sok-sok magányra, távollétre, Isten háta mögötti gyakorlóterekről indított, térerő nélküli telefonhívásokra. Egy életre, amelyben helyt kell állnom teljesen egyedül is, mert egyik pillanatról a másikra egyedül maradhatok benne – ugyanakkor minden percben készen kell állnom arra is, hogy amikor újra együtt vagyunk, akkor ugyanott folytathassuk, ahol abbahagytuk.
Elveszett és megtalált ritmus
Sok kihívás adódik mindezekből, de nem gondolom, hogy emiatt jóval nehezebb lenne az életünk, mint más pároké. Mindenkinek magának kell megtalálnia a küzdelmeiben a saját útját, de ha igazán keresünk, sok segítségre is lelhetünk. Mi például rengeteget tanultunk Pál Feri atya előadásaiból, a MÉCS Közösség lelkigyakorlatain elhangzottakból vagy az öt szeretetnyelv elméletéből. A Gary Chapman által alkotott koncepciót már ismertük, amikor a férjem egy öt hónapos tanfolyamon vett részt Amerikában. Ott találkozott a neves párterapeuta könyvének katonai különkiadásával, és hazahozta nekem. Nagy hasznát vettük, mert a párom hazatérése után komoly mélypontra került a kapcsolatunk. Egy ilyen hosszú távollét után ugyanis nem áll vissza minden automatikusan az eredeti kerékvágásba. Nekünk egy teljes nyarunk ráment arra, hogy újra összecsiszolódjunk, hiszen hónapokig egy óceán, hatórányi időeltolódás és két teljesen ellentétes életvitel választott el minket. Azóta már tudjuk, hogy ebben semmi rendkívüli nincs, és ettől még nem rossz a házasságunk. Megnyugtató volt olvasni: „A kiküldetések […] megszakítják a házasság természetes ritmusát.” Tehát nem velünk volt a baj.
Távol egymástól – és mégis közel
Szerencsére megoldási javaslatokat is kaptunk a könyvből, amely A próbára tett párkapcsolat alcímmel nemrég magyarul is megjelent. Számunkra a legnehezebb próbákat a hosszú távollétek és az azt követő visszailleszkedések jelentik, de olvashatunk a poszttraumásstressz-szindrómával küzdő házastárs szeretetnyelvének megtalálásáról, vagy konkrét tippeket kaphatunk az öt szeretetnyelv (elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés) kreatív alkalmazásához akkor is, amikor több ezer kilométer választ el minket egymástól. A mi szeretetnyelvünk a minőségi idő és a testi érintés – hát, egyiket sem olyan egyszerű messziről és minimális kapcsolattartási lehetőséggel biztosítani…
Nem tudom, mi a nehezebb: távol lenni attól, akit a világon a legjobban szeretek, vagy minden áldott nap együtt élni a tudattal, hogy bármikor bejelentheti, hogy mennie kell. Ő egy hivatást választott, én pedig őt választottam. Mi már a Covid előtt is úgy éltünk, hogy soha nem tudhattuk, mit hoz a holnap… És ez még nehezebb lett azáltal, hogy gyermekünk született, hiszen amikor a férjemnek mennie kell, egy időre hirtelen egyedülálló anyukává is válok.
Nem könnyű folyamatosan készen állni arra, hogy búcsúznunk kell. De az igazság az, hogy mindezek ellenére büszke vagyok arra, hogy katonafeleség lehetek. Büszke vagyok a férjemre, az erejére, a kitartására, a fegyelmezettségére, a teherbírására, az elhivatottságára. És büszke vagyok arra is, hogy ha közvetve is, de egy kicsit én is szolgálom a hazámat rajta keresztül. Olyan szolgálat ez, amely mindannyiunktól áldozatokat követel. De megéri. Hiszen mindketten azon dolgozunk mindennap, hogy a kisfiunk egy biztonságos otthonban és egy biztonságos hazában nőhessen fel. És egy napon majd nagyon büszke lesz az apukájára.
5 túlélőtipp Gary Chapmantől – nem csak katonafeleségeknek:
- A szeretet döntés. Sokszor hallhattuk már ezt, mégsem olyan egyszerű megélni a mindennapokban. Gyakran megtapasztaltam, hogy mennyi áldás fakadhat abból, ha akkor is igyekszem a társammal a szeretetnyelvén kommunikálni, amikor éppen nincs kedvem, erőm hozzá. Nekem például időre van szükségem ahhoz, hogy egy hosszabb távollét után újra el tudjam engedni magam, és komfortos legyen a párom ölelése, csókja. De tudom, hogy az ő szeretetnyelve a testi érintés, ezért igyekszem minél többször megérinteni, mert ezzel tudom jelezni neki, hogy szeretem, és nagyon örülök, hogy itthon van.
- A távkapcsolat működhet. De nem magától és nem örökre. Ahhoz, hogy a kapcsolatunk ne csak stagnáljon, a távollét alatt is muszáj energiát fektetni a fejlődésbe. Akadhatnak olyan időszakok, amikor nincs lehetőségünk kommunikálni egymással. Ezekben az időkben az önfejlesztésre fordított erőfeszítésekkel tudunk egyben a kapcsolatunk növekedéséről is gondoskodni.
- Vannak dolgok, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Ilyen például a mi esetünkben az, hogy néha akarva-akaratlanul is a Honvédség lesz az első. A békés együttélés érdekében ezt el kell tudni fogadni, különben örökös elégedetlenkedés lenne az életünk.
- A szeretet kreatív. A távollét és egyéb megpróbáltatások óhatatlanul is előcsalják az ötletes oldalunkat: alternatív megoldásokkal bármekkora távolságból is fenn lehet tartani egy szeretetkapcsolatot. Akkor is meg lehet oldani, hogy az érintés nyelvén „beszéljek” a társammal, ha már hónapok óta nem találkoztunk.
- Nem szégyen segítséget kérni. Házasságban élni kemény munka, függetlenül attól, hogy a társunk katona-e, vagy sem, és vannak nehéz élethelyzetek, amikor jobban boldogulunk, ha valaki külső szemlélőként lát minket, illetve a problémánkat. Ahogyan nem szégyen pszichológushoz menni, ha elakadunk az életben, úgy nem szégyen párterápiára járni, ha ketten együtt akadunk el. Jó tudni, hogy legalább nem vagyunk egyedül.
Megjelent a Family 2021/2. számában.
