Vajon mit takar ez a három szó? Talán új konyhatechnikai eljárások ismertetését? Vagy az erdőgazdálkodás legfrissebb elveit? Esetleg utazási tippeket? Fejlesztési tanácsadóként számomra ez a három kulcsszó a mindennapi feladatokkal, tanulnivalóval való megküzdésnek, a gyermekek megsegítésének legfontosabb elveit foglalja össze.
Daraboljunk!
Bea azzal a nehézséggel keresett meg a múltkor, hogy fiával, a tízéves Danival minden reggel közelharcba torkollik az indulás. Hiába ébreszti időben, és mondja neki, hogy indulni kell az iskolába, lehetetlen kiimádkozni a takaró alól, nem öltözik, nem kezd reggelizni, nem tudnak időben elindulni. Pedig Dani időben fekszik, reggelre kipiheni magát, és azt is tudja, hogy mit kellene tennie. Mégis: vagy el sem kezdi a feladatait, vagy folyton mással foglalkozik, másba kezd.
Amikor Anikóval és Tamással beszélgettem, legnagyobb nehézségként arról meséltek, hogy Zsófi nem tud egyedül tanulni, pedig már negyedik osztályos. Oda kell mellé ülni és folyamatosan terelgetni, figyelmeztetni, leckéről leckére „lökdösni”. Ha valaki odaül mellé, akkor meg tudja csinálni. Ebből is látszik: nem az eszével van baj – csak éppen egyedül nem megy.
Márti folyton elúszik a tanulnivalókkal. Két hetet kaptak a tizennyolc versszak megtanulására, emlegette is, hogy még vár rá ez a feladat, mégis az utolsó délután kapkodott, kiborult, és végül az egész család minden energiáját a verstanulás vitte el. És így is csak kilenc versszakig jutott. De járt már így történelemdolgozattal, földrajzfeleléssel, olvasónaplóval. Nem elfelejtette, hanem addig halogatta, amíg kicsúszott az időből – és nem érti, hogy miért.
Rita abban kért segítséget, hogy Máté dühkitöréseit hogyan kezeljék. Ha az ötéves fiú valamilyen akadályba ütközik, valami nem tetszik neki, vagy valamitől türelmetlenné válik, akkor szörnyű hisztiben tör ki. Pedig máskor olyan kezelhető, kedves, érzékeny gyerek.
Ahogyan a gyermek fejlődik, érik, fokozatosan alakul ki benne annak a képessége, hogy egy helyzetet, feladatot részekre tudjon bontani, és lépésről lépésre tervet dolgozzon ki a helyzet kezelésére, a feladatok megoldására. Ez a tudás nem születik velünk – és vannak gyerekek, akik könnyebben ráéreznek ennek az ízére, mások azonban kisebb-nagyobb nehézséggel küzdenek ezen a területen.
Ők azok, akik például a reggeli rutint nem a felkelés-felöltözés-reggeli-elindulás folyamataként tudják felépíteni magukban; az öltözés sem különbontható a pizsama lehúzására és a megfelelő ruhadarabok megfelelő helyre való felhúzására; arról pedig, hogy mit jelent az „indulás”, mit kellene abban a helyzetben tenniük, csak egész homályos elképzelésük van.
Ők azok, akik számára az „Írd meg a leckéd!” nem elemeire bontható, lépésenként elvégezhető kihívás. Fogalmuk sincs, hol kezdjenek hozzá, hol folytassák, és mitől és mikor lesz vége.
Ők azok, akik számára az érzelmek sem megkülönböztethető, néven nevezhető, erősségi fokozatokkal jellemezhető helyzetek, hanem pillanatok alatt mindent – de legfőképp egész testüket, értelmüket – elborító cunamik, amelyeket nem ők uralnak, hanem amelyek eluralkodnak felettük. És még mennyi hétköznapi helyzet, feladat, találkozás, probléma és kihívás van, amely mint egy-egy hatalmas kásahegy közeleg vagy robog feléjük azzal fenyegetve, hogy elnyeli őket. Értelmezhetetlen, kusza helyzetek; megmászhatatlan, beláthatatlan feladathalmok; kiismerhetetlen, tájékozódási pont nélküli problémák, kihívások…
Ezek a gyerekek ugyanis nem képesek darabolni: azaz a feladatokat, történéseket, folyamatokat nem tudják saját maguk számára értelmezhető részekre bontani. Ugyanakkor mellettük állva, szülőként tudjuk őket segíteni: tudunk darabolni helyettük, így pedig lassan taníthatjuk-szoktathatjuk-rávezethetjük őket erre a gondolkodásmódra.
- Dani számára valószínűleg segítséget jelentene, ha Bea kicsi lépésekre bontva kérné a reggeli feladatokra. Először csak annyit, hogy keljen fel az ágyból. Aztán ha az megvan, hogy vegye le a pizsamáját. Majd hogy húzza fel a kikészített ruháit. Ha szükséges, akár egyenként megnevezve a teendőket, lépésről lépésre.
- Zsófihoz az első kérés az lehetne, hogy vegye elő a leckefüzetét, és az alapján készítse ki, hogy melyik tantárgyból mi a házi feladat. Ha még ez is túl nagy lépés egyszerre, akkor csak az aznapi első tantárgyból kapott leckét keresse ki – ha ez megvan, a másodikat, és így tovább. Aztán ily módon haladjon tovább: a lecke megírását is bontsa apró részekre, elkülöníthető lépésekre.
- Mártinak azt kell gyakorolnia, hogy az előtte álló feladatot darabolja a rendelkezésre álló időnek megfelelő részekre: a tizennyolc versszak két hét alatt azt jelenti, hogy napi másfél versszakot kell megtanulnia, és így a felelés előtt még ismétlőnapjai is maradnak.
- Máté számára könnyebbség lehet, ha Rita segítségével tanulhat az érzelmeiről: hogyan érzi magát, ahogy nő benne a türelmetlenség, mit érez, amikor csalódott, hol érzi a dühöt. A testi érzetek mellé nevet is kell adni a különböző érzéseknek, aztán közös „kódot”, jelölési rendszert: hogy értsük, melyik fokozatnál tart éppen a „picit türelmetlen vagyok”-tól a „mindjárt robbanok”-ig.
Daraboljunk – vagyis bontsuk fel a helyzetet, feladatot kisebb részekre, lépésekre. Olyan kicsikre, amelyek a gyermek számára már értelmezhetők, beláthatók – és ezért megléphetők. Igazítsuk a lépéseket a fejlettségi, érettségi szintjéhez; onnan induljunk, ahol éppen tart (és persze idővel, ahogy belejön, lassan, fokozatosan növelhetjük a lépéseket). Lehet, hogy ez először kivitelezhetetlennek, bosszantónak, irreálisnak tűnik. De ha ez a nehézség forrása, nem nagyon van más választásunk – hacsak nem akarjuk az egymás közötti frusztrációt és feszültséget állandósítani…
Kapaszkodjunk!
Nem megy a szorzótábla. Rossz felszerelést vitt magával a különórára. Képtelen megjegyezni a helyes szórendet abban a bizonyos verssorban. És még hány olyan helyzet, ahol meg kellene jegyezni valamit, de nem megy. Lássuk be: nem is olyan meglepő. Hiszen ha ezek az információk „szabadon”, kapaszkodó nélkül „keringenek” a gyermek fejében, az a csoda, ha az adott kérésre, helyzetre a megfelelőt húzza elő.
A kapaszkodással pont ezt az „előhúzást” tudjuk segíteni: ha az információt, tudnivalót kötjük valami olyasmihez, ami könnyen előhívható – az pedig „húzza magával” a másik, hozzá kötözött információt.
- Ha megy az 5 × 7, akkor onnan csak egy lépés a 6 × Ha biztos a 8 × 8, akkor abból kiszámolható, leléphető a 7 × 8. Ha vannak könnyebb, biztosra megtanulható szorzatok (és ilyenek az ötszörös szorzatok vagy az adott szám önmagával való szorzása), akkor abba kapaszkodva el lehet jutni a nehezebb, utálatosabb szorzásokhoz is.
- Ha kedd, akkor kutya van a különóra táskájára hímezve. Ha szerda, akkor szúnyog. Vagy szivárvány. Vagy szilva. Mert a szerdának és a furulyaórának valóban nem sok kapcsolata van egymással – de ha az a „kapaszkodó”, hogy ugyanazzal a betűvel kezdődik a táskán, a különóra füzetén, a mappán a jel, mint a nap kezdőbetűje, máris sokkal könnyebben számontartható.
- Egy versszaknál (de egy történelmi dátumnál, nehéz földrajzi névnél vagy bármi hasonlónál) is meg kell találnunk, hogy mi segíti az előhívást. Ha néhány jellel, piktogrammal lerajzoljuk a szavakat – és ez a kép fog emlékeztetni? Vagy a kezdőbetűk sorrendjét jegyezzük meg (akár többé-kevésbé értelmes szóvá összefűzve őket)? Vagy valami ritmust fedezünk fel, tudatosítunk a szövegen belül?
Vannak a kapaszkodásnak általánosabb praktikái, de a saját fantáziánkra vagy a gyermekünk kreativitására is érdemes támaszkodni. A lényeg, a cél az, hogy olyan hívójelet, madzagvéget találjunk, amely könnyen megjegyezhető, és előhívja a hozzá kötözött, bele kapaszkodó, elvontabb tudást, fogalmat.
Csomagoljunk!
Rozi reménytelen arccal ül a fizikatankönyv felett. Kéthavi anyagból írnak dolgozatot, de úgy érzi, elvész a tananyag tengerében. Óráról órára szorgosan tanult, tudja az összes definíciót és képletet – ezek mégis összevissza kavarognak a fejében, az egész egy nagy, zűrös katyvasz.
Zoli elkeseredetten ért haza. Megint fekete pontot kapott, mert otthon felejtette az olvasásfüzetét. Persze, hiszen abból három is van (egy az órai, egy a házi feladatos, egy a diktálásoknak), ki győzi ezt számontartani?
Ildi tanácstalanul keresett fel. Mire este a három gyereket ágyba dugják, a férjével teljesen kimerülnek. Minden egyes lépés közelharc: a gyerekek összevissza rohangálnak, hol ezt felejtik el, hol az marad ki. Olyan jó lenne simábbá, gördülékenyebbé tenni az estét és nem kimerülten, agyonhajszoltan, hanem békességben mesét olvasni!
Vannak helyzetek, amelyek pont azért válnak kezelhetetlenné, mert túl sok apró darabból állnak, túl sok apró részre esnek szét. Ilyenkor segít a csomagolás: rendezzük a részleteket csoportokba, próbáljunk nagyobb „bugyrokat” felállítani. Így a továbbiakban ezekkel a nagyobb egységekkel kell foglalkoznunk – és mivel belőlük kevesebb van, jobban „kordában tarthatók”.
- Ha Rozi megpróbálja témakörökbe rendezni a tanulnivalót, talán átláthatóbb lesz számára az információkupac. Ha meghatározza, hány témakör van, és hogy milyen információk tartoznak hozzájuk, már nem az egyes definíciók kergetik egymást a fejében, hanem csak a nagyobb témaköröket kell megjegyeznie, közöttük pedig könnyebben el tud igazodni. Ha valamilyen formában le is rajzolja, vázlatosan össze is írja magának a tudnivalókat, akkor a nagyobb kupacok, témakörök között egyszerűbb lesz rendet tartania.
- Ha Zoli kaphat egy olyan dossziét, amelyikbe mindhárom olvasásfüzet belefér (esetleg a teljes olvasásfelszerelés is helyet kaphat benne), akkor már nem a „végtelen” mennyiségű elem számontartásával kell vesződnie, hanem csak azt kell ellenőriznie este, hogy az olvasásmappa bent van-e a táskában.
- Ildi számára azt javasoltam, hogy rendezzék hármas csoportokba a tennivalókat. Az első hármas a vacsora: ettem, ittam, a tányéromat a mosogatóhoz vittem. A második hármas a fürdőszoba: megfürödtem, fogat mostam, szennyest a tartóba tettem. A harmadik hármas a szoba: a táskám bepakoltam, a ruhám kikészítettem, az ágyamba bebújtam. Így nem kell minden gyerektől minden tennivalót egyenként számonkérni – hiszen a szülő számára is mérhetetlen energia, hogy kövesse, pontosan ki hol is tart a folyamatban. Elég csak feltartania a három ujját és kimondania: „Fürdőszoba?” – és mindenki tudja, mire gondol. A folyamatot eleinte lehet segíteni kis rajzokkal (időbe telik, mire mindenki megtanulja, mi is az a bizonyos három tennivaló); motiválni apró jutalmakkal (akinek mind a három hibátlanul sikerül, választhat plusz egy esti mesét). De ha így „összecsomagoljuk” a tennivalókat, mindenki számára követhetőbb és ellenőrizhetőbb lesz minden folyamat.
Miért éri meg dobozolni, kapaszkodni, csomagolni?
A gyermekek alapvető vágya és szükséglete, hogy ügyesnek, okosnak, önállónak tartsák őket, vagyis hogy a viselkedésükkel pozitív visszajelzést váltsanak ki, büszkeséget ébresszenek a szüleikben. Ha ez a folyamat valahol elakad, az nem a gyermek hibája, hanem annak a jele, hogy olyan feladattal vagy kihívással találkozott, amelyre még nem képes, ahol még nem tart a fejlődésben.
Ha a „miért nem csinálja?”, „miért nem tudja?” elégedetlensége helyett azt a kérdést tesszük fel, hogy „vajon mi okoz számára elakadást?”, akkor hatékonyabban tudjuk őt segíteni, és vissza tudjuk neki adni a „képes vagyok” élményt. Fokozatosan tegyük őt kompetenssé a saját feladataiban, a saját életében, és ezzel fokozatosan adjuk át neki a felelősséget azokért a tevékenységekért, amelyek – mivel beláthatók – számára is megléphetők és teljesíthetők.
Megjelent a Family 2022/1. számában.
A szerzőről
