A karácsonyi asztalt körülülők jókedvű csevegésébe hirtelen pillanatnyi csend állt be. „Angyal szállt el felettünk” – gondolta magában Éva mosolyogva, miközben átnyújtotta a megrakott tányért középső fiának, aki már harmadszor ismételte el, hogy feltétlenül meg akarja kóstolni a diós kiflit is. Míg jobbjával a legkisebb fia után nyúlt, megakadályozva ezzel, hogy csokoládétól ragacsos ujjait gondosan beletörölje a házigazda frissen áthúzatott kanapéjába, szemöldökét jelentőségteljesen összevonva próbálta a legnagyobb tudomására hozni, hogy a töltött káposztát igazán nem szégyen késsel szétvágni.
Miközben takaros gúlába rakta a somlóitól megviselt tányérokat, így próbálva meg helyet szorítani az újonnan érkezőknek, fél füllel koncentrálva igyekezett részt venni a beszélgetésben. Elismerően gratulált a csinos, nádszálkarcsú rokonnak, aki hosszan ecsetelte az új munkájában rejlő lehetőségeket, majd büszkén mutatta körbe a hónap dolgozójaként kapott elegáns plakettet. „De jó, hogy Ildi végre megtalálta a neki való munkát, ahol így értékelik! Igazán megérdemli!” – gondolta örömmel, míg gyors, határozott mozdulatokkal eltávolította másodikos fia nadrágjáról a matricaként szétlapított süteményt. Míg kezelésbe vette a pórul járt konyhaszéket is, gondolatai a korábbi beszélgetésről saját régi munkahelyére terelődtek. „Egyszer én is kaptam egy egészen szép jutalmat” – suhant át az agyán, s míg az asztal sarkához kuporodott egy kistányér franciasalátával, akaratlanul is magával ragadta a testes nagybácsi gurgulázó hahotája, pedig az iménti anekdota poénja valahol lemaradt a gondolatai között. Annyira igyekezett elcsípni a soron következő tréfát, hogy elsőre nem is hallotta meg a hozzá intézett szavakat.
– Éva! – szólította meg másodszor is az ambiciózus unokahúg. – Akkor te most tulajdonképpen háztartásbeli vagy?
Mint mikor a távkapcsolón véletlenül a némítás gombra téved az ujjunk, hirtelen mindenki elcsendesedett, s Éva rémülten vette észre, hogy minden szem rászegeződik. Az iménti hahotától kipirult arcokon őszinte érdeklődés látszott, s míg feléjük fordulva Éva egy pillanatra egészen meghatódott a figyelmességüktől, ám legnagyobb bosszúságára érezte, hogy forróság önti el a nyakát, amely megállíthatatlanul kúszik tovább a homloka felé. „Igazán nincs miért szégyenkeznem!” – gondolta ingerülten, majd kihúzva magát a széken, magabiztosságot erőltetve a hangjába válaszolt.
– Nem, én főállású anya vagyok – kezdte, és csalódottan érzékelte, hogy minden igyekezete ellenére bűntudat kúszik a hangjába. – Tudod, mi hoztunk egy döntést… – folytatta volna a magyarázkodást, de a fiatal nő kézmozdulata beléfojtotta a szót.
– Ja, hát persze – vetette oda legyintve, unottan majszolva egy vastag szelet mákos bejglit –, de a lényeg az, hogy nem dolgozol, nem igaz?
Mintha csak így próbált volna időt nyerni a válaszhoz, egy félrecsúszott zöldborsónak hála, Éva hirtelen köhögni kezdett, s míg szomszédja előzékenyen ütögette a hátát, ő ijedten érezte, hogy a megbántottság hívatlan könnyei egyre tolakodóbban szurkálják a szemhéját. „Nehogy már elbőgd magad!” – korholta némán önmagát, s hatalmasat kortyolt a felé nyújtott nagy pohár hideg vízből. Míg ivott, lázasan próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét, s közben hálásan gondolt arra, hogy az iménti fuldoklás ezúttal megmentette attól, hogy bolondot csináljon magából. „Túl érzékeny vagyok – állapította meg magában tárgyilagosan –, hiszen honnan is tudhatná Ildi, hogy mi a különbség? Biztosan nem rosszindulatból mondta, csak én mindent magamra veszek!”
Észre sem vette, hogy Ákos mikor telepedett mellé, de mintha szavak nélkül is pontosan tudná, hogy mi játszódik le benne, az asztal alatt erősen megszorította a kezét. Éva büszkén nézte férje markáns, intelligens arcélét, míg unokatestvére felé fordulva erős, nyugodt hangján beszélni kezdett.
– Nem is hinnéd, mekkora a különbség a kettő között! Nem én tartom el a feleségemet, hanem ő tartja jól az egész családot! Kóstoltad már például a mézes bélesét? – nyújtotta a tortatálat az unokahúga felé, a rá jellemző humorral ütve el a helyzet feszültségét.
Szeretettel Évára mosolygott, és ő a szemében bujkáló büszkeséget látva egészen felengedett. Míg megkönnyebbülve hallgatta, ahogy férje egy igazi közgazdász pontosságával meséli el egy átlagos hét mindennapi feladatait, elkalandozó gondolatai egy pár évvel korábbi másik vendégségre terelődtek.
Nem unalmas folyton itthon lenni?
Régi barátaikat várták vacsorára, és Éva már kora reggel felkelt, hogy mindennel időben elkészüljön a vendégek fogadására. Egész nap sütött-főzött, mert szerette volna valami különlegessel meglepni a házaspárt. Persze nem volt könnyű dolga, mert az akkor még totyogós kicsi egész nap a sarkában volt, a középső diavetítőzni szeretett volna, míg a rangidős elsős mindenáron el akarta kápráztatni a szavalóversenyre megtanult költeménnyel. Valahogy mindenre szakított időt, de magára már alig-alig jutott energiája, így az ajtócsengőt hallva kapkodva próbált valamilyen elfogadható frizurát varázsolni a fejére. Míg felszolgálta a vacsorát, úgy érezte, hogy alig áll a lábán, mégis érdeklődve hallgatta barátnője beszámolóját a munkájáról és legutóbbi fizetésemeléséről.
A házaspár elfogyasztva a vacsorát elégedetten hátradőlt, majd a családtervezésről, a genetikai térképről és a szüleikről kezdett beszélni, akik már alig várják, hogy friss nyugdíjasként vigyázhassanak a születendő unokáikra.
– Éva, mióta is nem tanítasz már? – szegezte neki barátnője váratlanul a kérdést. – Mondd, mégis hogy bírod ezt? Nem unalmas folyton itthon lenni? Már ne is haragudj, de én egyszerűen nem tudnék így munka nélkül élni!
A kíméletlen mondat még évekig a fülében csengett, míg hosszú délutánokat várakozott a fiúkra a zeneiskola, az uszoda, a logopédia vagy éppen a sportpálya előtt. Egyszerre érezte magát sofőrnek, szakácsnőnek, bejárónőnek és fejlesztőpedagógusnak, s ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy mivel tölti a szabadidejét, nemigen tudott volna válaszolni. De akkor ezzel nemigen törődött, mert teljes szívvel és türelemmel akarta tenni a dolgát. Elszántan győzködte magát, hogy nem számít mások véleménye, és próbálta elfelejteni a hallottakat, ám hiába igyekezett, hogy ne vegye úgy a szívére a megjegyzést, mégis egészen elbizonytalanodott. Míg gyakori, többnapos üzleti útjairól hazatérő férje ebédjét készítette, sokszor érezte úgy, hogy a barátnőjének talán igaza van, és az, amit ő csinál, tulajdonképpen egészen haszontalan.
Talán három évvel később ugyanezek a barátaik a kislányaikkal, a kétéves Sárival és csecsemőkorú húgával jöttek hozzájuk látogatóba, amikor az elgyötört kismama félrehúzva őt egy csendes sarokba, váratlanul a nyakába borult.
– Éva, kérlek, ne haragudj rám! – kezdte, s ő meglepetten nézett a fiatal nő nyúzott arcába. – Korábban egyszerűen nem tudtam, miről beszélek! Most már nagyon megértelek. Sosem hittem volna, hogy ilyen kemény lesz! Esküszöm, ezerszer jobban kimerülök, mint egy húzós munkanap után.
Az emlék annyira meghatotta, hogy az este hátralévő részére sikerült elfelejtenie Ildikó bántó megjegyzését. Teljesen átadva magát a vidám hangulatnak, felszabadultan együtt nevetett a társasággal.
Nincs egyszerűbb, mint ítélkezni
Karácsony másnapja különösen meghitten és békésen telt. Éva tudta, hogy maradéktalanul boldognak kellene lennie, de az előző napi megjegyzés valahogy egyre csak rágta belülről. Míg bábujával lépegetve szorgalmasan gyűjtögette a játék pénzt társasozás közben, azon tépelődött, hogy az életével vajon elég okosan gazdálkodik-e. Nem azért lett-e tanár, mert ez az igazi hivatása, és Istentől ehhez kapott tehetséget? Nem lehet, hogy másoknak van igazuk, és ő egyszerűen csak elkényelmesedett, pedig kötelessége lenne újra munkába állni?
Késő este volt már, mire újra kettesben maradtak Ákossal. Éva egy ajándék könyvet lapozgatott, míg ellazulva hallgatta a háttérben duruzsoló, lágy karácsonyi zenét.
– Elmondod, mi a baj? – ült le mellé a férje, és egy bögre illatos forralt bort nyújtott felé.
– Semmi különös – nézett rá Éva hálásan mosolyogva, mert nem szerette volna rosszkedvével elrontani az estét.
– Ugyan már, ne füllents nekem, ennél azért sokkal jobban ismerlek! Na, jó, akkor ne mondj semmit, majd én kitalálom! Ugye még mindig Ildi megjegyzésén tépelődsz? – nézett rá felvont szemöldökkel, majd hallgatását beleegyezésnek véve folytatta. – Jó, most nem mondom, hogy ne vedd magadra, pedig tényleg nem kéne. De gondolj bele: honnan is tudhatná, hogy mit jelent három gyerekről gondoskodni, mikor neki csak egy lánya van? Neked volt már kettővel kevesebb fiad is, pontosan tudod, hogy a feladat jóval több, mint háromszor annyi!
– Tudom, hogy igazad van – szipogott Éva –, de hogyne érezném magam haszontalannak, amikor majdnem mindenki úgy gondolkodik, mint ő? A női magazinok is folyton önmegvalósító nőkkel vannak tele…
– Tényleg úgy érzed, hogy nem elég hasznos, amit értünk teszel? Tényleg az a legfontosabb, hogy mások mit gondolnak, valóban az a lényeges, hogy az ő elvárásaiknak megfelelj? Te is tudod, hogy nincsen egyszerűbb dolog a világon, mint mások felett ítélkezni. Nekem is rosszulesett, amit tegnap Ildi mondott, de nem szabad haragudnod rá. Az ő értékrendje egyszerűen csak más, mint a miénk. Hidd el, azért akadnak még jó páran olyanok is, akik hozzánk hasonlóan vélekednek.
– De sokan azt mondják, hogy könnyű nekünk, mert mi megtehetjük, hogy itthon maradok – válaszolt Éva még mindig durcásan, idegesen morzsolgatva a lábára terített takaró rojtjait.
– Emlékezz vissza, hogy az első gyerekünket sem adtuk bölcsődébe, pedig akkor nagyon meg kellett gondolnunk minden kiadást, és akkor sem mentél vissza dolgozni, amikor elvesztettem az előző munkámat, és több mint fél évig nem találtam másikat. Azzal, hogy most jó állásom van, Isten valóban megkönnyítette számunkra ezt a döntést. De gondolkodtál-e már azon, hogy egyáltalán hogyan vállalhattam volna el ezt a munkakört, ha te is visszamentél volna dolgozni?
A kérdés hosszú percekig némán lógott a levegőben, s csak a karácsonyi dallamok álmosító duruzsolása töltötte ki a kettejük között támadt csendet. Ákos tudta, hogy ha nem mondja is ki hangosan, Éva is belátja, hogy fizetett bébiszitter vagy a nagyszülők állandó segítsége nélkül ebben az esetben a gyerekek nagyon sok mindenből kimaradnának, amit szeretnének megadni nekik.
– Szerintem azoknak a nőknek is igazuk van, akiket meg az bánt, hogy negatívan ítélik meg őket, ha hamar visszamennek dolgozni – folytatta a férfi. – Előfordulhat, hogy nincs is más választásuk, de az is lehet, hogy csak úgy érzik teljesnek az életüket, ha a hivatásukat is folytatják. Nem szabad elfelejtened, hogy ez a mostani is csak egy élethelyzet, nem marad így örökké. Sajnos a fiúk jóval hamarabb felnőnek, mint ahogy szeretnénk, és nemsokára sokkal kevésbé lesz szükségük ránk, mint most. Amikor itt lesz az ideje, te is visszamész dolgozni, és mások gyerekeivel fogsz foglalkozni, de addig is bízz továbbra is a döntésünkben, és adj meg mindent a mieinknek! Én hiszem, hogy nekik ezzel teszed a legtöbbet!
A legnagyobb elismerés
Még sokáig beszélgettek aznap este. Éjfél is elmúlt már, mire Éva még egyszer körbejárt, hogy ellenőrizze a gyerekeket. A két kisebb szobájából kilépve, óvatosan benyitott a nagyfia szobájába. Nem akart zajt kelteni, ezért lábujjhegyen lopakodott az ágyához, hogy helyére húzza a lecsúszott takarót. Kifelé menet még visszafordult, így nem vette észre az asztal sarkára tolt dossziét. A vastag paksaméta hangos puffanással ért földet, s ő gyorsan felnyalábolta, mielőtt felébresztené a gyerekeket. Az ágyba kuporodva aztán megpróbálta újra összefogni a szétcsúszott lapokat, s közben egyre nagyobb meghatottsággal olvasgatta az oklevelek szövegét. Az évek alatt összegyűjtött dicséretek és elismerések mondatait böngészve Évát jóleső büszkeség töltötte el. Hálatelt szívvel, mosolyogva oltotta el a lámpát.
Már éppen sikerült volna elaludnia, amikor egy borzas, álomittas fejecske hajolt közvetlenül az arcába. „Anya, rosszat álmodtam!” – nyöszörögte a kicsi, és Éva gyorsan felnyalábolta és maga mellé fektette a mezítláb ácsorgó kisfiút. Egyenletes szuszogását hallva azt gondolta, azonnal visszaaludt, ezért váratlanul érte az éjszaka csendjébe hasító kérdés.
– Anya, holnap is karácsony van?
– Nem egészen, picurkám – suttogta a fülébe –, de még tart a szünet, úgyhogy itthon maradunk, és kitalálunk valami jót.
– És apa sem fog dolgozni? – faggatózott tovább a kisfiú aggodalommal a hangjában, majd az igenlő választól megnyugodva, a fáradtságtól akadozó hangon még hozzátette: – Szuper! Olyan jó, hogy te mindig itthon vagy, de azért az a legjobb, amikor apa is itt van velünk!
– Látod? – kuncogott Ákos a sötétben. – Hát kell ennél nagyobb szakmai elismerés?
Szóga-Réti Csilla
