Ismertem őket már évek óta, de sokáig csak az eszemmel tudtam, hogy mit élnek át. Tüdőfejlődési rendellenesség, oxigénpalack, orrkanül. Így mennek mindenhová, sétálni, nyaralni, vendégségbe – mindezt egyszerűen, a legnagyobb természetességgel. Most azonban valamit a szívemmel is megsejtettem…
Nem sírok, nem sírok! – szuggeráltam magamba az egész esküvő alatt, mivel néhány éve felvettem azt a rossz szokást, hogy rendre elérzékenyülök a nászmiséken. Sikerült is, megúsztam az összes kritikus pontot, legalábbis azt hittem. A szertartás már a vége felé járt, csak az áldozás volt hátra, én szemben ültem a sorban érkező emberekkel. És akkor megpillantottam őket.
Elöl az édesapa ment, karján egy ötéves, szöszi kislánnyal. Az áldozás és a homlokra rajzolt kiskereszt után megfordultak, de nem indultak el. Ekkor villant elő a zsinór. Meg kellett várniuk a mögöttük jövő édesanyát, akinek a karján egy kétéves, sötét szemű, sötét hajú leányka utazott. Azért nem tudott elindulni az apa, mert össze voltak kötve – egy vezetékkel. A bogárszemű kislány ezen keresztül kapja az oxigénpótlást, és a palackot az apa vitte.
Csak ennyi volt, egy kép, de nem tudom elfelejteni. Mert valami sejtelmes módon, azt hiszem, mindannyian össze vagyunk kötve; a családi kötelékek talán valóban kötelek. Ami az egyikünkkel történik, valahol mindannyiunkkal történik. Hordozzuk egymást, osztozunk egymás nehézségeiben, igazodunk egymáshoz. De néha elfelejtjük: megfeledkezünk a másikról, irányt változtatunk, előrerohanunk, észre sem vesszük, hogy ezzel talán épp a levegőt vágjuk el tőle.
Ez a család kézzelfogható módon van összekapcsolva. Csak így tudnak kimozdulni, a palackot valakinek vinnie kell, sőt azonnal reagálni minden váratlan helyzetre: hol többet, hol kevesebbet adagolni az oxigénből. Egymásra vannak utalva, a kettejük összhangja a gyermekük lélegzésének az alapja. És ha az egyikük megáll, meg kell állnia a másiknak is. Ha az egyikük lassít, lassítania kell a másiknak is. Amikor fordulnak, átveszik egymás mozdulatát. Ha sietnek, együtt sietnek. És néha biztosan elfáradnak. Ha valamelyikük külön útra indul, a terhet teljességében a másiknak kell átvennie.
Vajon a mi saját házastársi kapcsolatunkban együtt rezdülünk így? Együttműködünk, vagy összhangban is vagyunk? Tudunk ketten egy utat járni? Mennyi minden megbonthatja ezt a pengeélen táncoló összjátékot! A napi fáradtság, az, hogy nem is tudunk vagy talán már nem is akarunk a másikra figyelni, olyan sok a teendőnk, vagy épp annyira elmerülünk egymás kritizálásában, be nem teljesített vágyaink siratásában. És a gyerekeink: figyelünk rájuk így? Érzékeljük, hogy mikor kell több, mikor kevesebb levegőt engednünk hozzájuk? Vagy netán előre eldöntöttük, hogy mire van szükségük, és ezért a jelzéseikre már nem is kell reagálnunk? Azt hiszem, olykor-olykor nekünk is segítene egy palack…
Újra és újra eszembe jut, ahogy ez a kis család ott együtt megjelent. Az ifjú pár is nagyon szép volt, de azt hiszem, ez a kép mindennél szebb. Én meg végül mégis sírtam… Pedig csak egy zsinór volt. Szeretetből.
A szerzőről
