A mindennapokban a fontos változásokhoz engedélyre van szükségünk. A házépítéshez, autóvezetéshez, de még egy vállalkozás indításához is engedélyeket kell kérnünk. Miért lenne ez másképp a családi életben? A gond csak az, hogy itt egy sokkal szigorúbb hatóság állhatja utunkat: saját magunk. Például amikor végre beköszönt a vágyott szabadság. A gyerekeket van kire bízni, megnyílik az út a feltöltődéshez. Vajon miért engedjük el magunkat olyan nehezen?
Milyen ellenérvekre hivatkozunk, amikor végre kimozdulhatnánk?
„Megsínylik a gyerekek, ha nem vagyok velük. Hiszen olyan jó, összeszokott párost alkotunk: megvannak a kis szokásaink, tevékenységeink. Már szinte szavak nélkül is értem, mit akarnak, mi jutott eszükbe. Mással nem ennyire gördülékeny a kapcsolatuk.”
„Ha kiteszem a lábam, odahaza minden a feje tetejére áll: a konyha romokban, a nappali nemkülönben, mert a férjem nem képes mindennel egyszerre megbirkózni. Így amikor hazaérek, teljes káosz fogad. Elvileg kikapcsolódni mennék, de kétszer olyan fárasztó lesz azután a romeltakarítás. Akkor meg mi értelme elmenni?”
„Akár a férjem, akár a nagyszülők, akár más áll be helyettem a gyerekek mellé, mindig történik valami gikszer: csokizás ebéd előtt, kisebb baleset, filmnézés meseolvasás helyett – hogy csak a legkirívóbb határsértéseket említsem. Nincs, aki betartassa a nehezen megszilárdult szabályokat. Én meg utána napokig szoktatom vissza a gyerekeket a rendes ritmusba. Ez is egyfajta romeltakarítás, csak sokkal több vesződséggel jár.”
Ha most gyorsan le akarnám tudni a válaszadást, adnék pár „tuti tippet” az olvasónak: hogyan növelje az esélyét annak, hogy a dolgok az elképzelései szerint alakuljanak. Ezek azok a jó tanácsok, biztos receptek, amelyeket „kilóra” meg „méterre” lehet kapni. Ezek akkor hasznosak, ha nem akarunk vagy tudunk lényegi változást elérni, és megelégszünk a felszíni „toldozgatásokkal”.
Vannak azonban olyan időszakok is az életünkben, amikor a gondolkodásunk, a hozzáállásunk változik meg, és éppen ettől kezd az egész rendszer másképp működni – mert mi lettünk mások, másmilyenek benne. Ez vagy akkor fordul elő, amikor nagyon szűkössé válnak az erőforrások, és nem megy tovább „erőből”, vagy amikor van egy kis fölösleg a közös erőforrásokban, és egy kicsit megkönnyebbülünk.
Az egyik ilyen kritikus időszak például, amikor az anyának vissza kell mennie dolgozni. Ilyenkor nem várhatja el sem önmagától, sem a környezetétől, hogy minden ugyanúgy menjen tovább, mint azelőtt. Megpróbálhatja a tippek és trükkök jellegű ötleteket, de hosszú távon egyik sem tart ki. Mélyebben, önmagán kell kezdenie a változást, hogy ismét élhető egyensúlyra találjanak a családban. Hasonló változások elindítója lehet, amikor a család végre egy kis lélegzethez jut. Például a legkisebb gyerek már nem szopik, de a munkahely még nem vár. A gyerekek egyre nagyobb önállóságot engednek meg, így lehet próbálkozni, új utakat találni, sőt: hibázni.
Szabad hibázni!
Hát ez az. Voltaképp ide akartam kilyukadni, ez a sarokpontja mindannak, amit egy mélyebb, a szívben-észben lezajló változásnak gondolok. Ha visszaolvassuk a kezdeti ellenérveket, a problémákat, valójában ez a kérdés lapul a felszín alatt: engedem, hogy „hibázzon” a férjem, az anyósom, a gyerekvigyázó?
A legtöbb esetben ez csupán annyit jelent, hogy másképp csinálják a dolgokat. Ezt a különbözőséget éljük meg anyaként „hibának”. Mintha a gyermekünk egy termék lenne, amelyet csak egy bizonyos technológiával lehetne elkészíteni, mint mondjuk egy gyorséttermi hamburgert. A jelen pillanat átéléséről a biztonságra, kiszámíthatóságra helyezzük át a hangsúlyt. „Anya ezt így szokta. Bencussal ezt így szoktuk” – mondogatjuk ilyenkor. Akkor megyünk el nyugodt szívvel otthonról, ha tudhatjuk, hogy semmi nem változik, minden ugyanúgy lefut, mint velünk.
Ha visszatérünk a gyártósori hasonlathoz, a gyermekek sokkal inkább magas minőségű kézműves termékek, mondjuk csúcsborok. Számít az időjárás, a szüreteléskori páratartalom, a hordó anyaga és kora. Meg ezer más apró részlet. Nem kérhetjük számon a borászt, hogy az egyik évben így csinálja, a másik évben úgy. A valódi bormester belesimul a pillanatba, a tájba, a körülményekbe, hogy azután onnan emelje föl a fehér vagy vörös kincset, amelybe az anyag mellett szívét-lelkét is beletette.
Szabad eltávolodni!
Adjunk engedélyt magunknak a távolságra: hogy mi eltávolodjunk a családi fészektől, és hogy a többiek eltávolodjanak a kialakult sztenderdektől! Cserébe megkaphatjuk a visszatérés örömét, a rácsodálkozás élményét: milyen jó együtt! Ők pedig élesben megtapasztalják, mennyit számít az, amikor jelen vagyunk, ráadásul átélhetik, hogy nemcsak egyetlen jó megoldás létezik, szabad másként is jól csinálni a dolgokat. Mindezzel megfelelési kényszer helyett szabadságot adunk útravalóul a gyermekeinknek.
Azt mondom ezzel, hogy nézzenek késő estig videót, és egyenek sósmogyorót fagyival? Dehogy! Csak épp azt kérem, engedjük meg magunknak, hogy felnőjenek – ki-ki a következő szintig. Hogy a baba olykor ehessen mással, mert alkalmazkodást és rugalmasságot tanul. Fejlődik a beszéde, kommunikációja. Hogy az ovis néha mással térjen haza. Előfordulhat, hogy kiderül: titokban már egyedül is fel tud öltözni. A hatodikosról meg az, hogy egész jó rántottát készít, ha nincs mamahotel… Minden olyan helyzet, amikor nem a „biztonsági előírás szerint” zajlanak a dolgok, fejlődést eredményezhet. Persze csak akkor, ha az a személy, aki a helyünkbe áll, ad egyfajta alapbiztonságot, felelősségérzetet.
Fontos, hogy amíg távol vagyunk, ne próbáljuk meg fenntartani a „mintha ott lennék” állapotot! Ne hívjuk őket óránként azzal, hogy „Megetted?”, „Lefürdetted?”, „Elpakoltad?”, mert ezt távirányításnak hívják, nem eltávolodásnak. Jó, ha elérhetőek maradunk, és segítünk, amikor kell. De várjuk meg, amíg ők kérdeznek!
A változáshoz idő kell
Teljesen egyetértek azzal, hogy vacak érzés egy romhalmazra hazaérkezni. De ezt bizony nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A kérdés az, hogy szánunk-e rá elegendő időt. Vagy az volna jó, hogy a férjünk azonnal és egy az egyben mindent úgy szervezne és tenne, ahogyan mi szoktuk? Inkább tanuljunk tőle új ötleteket, hatékonyabb megoldásokat! A hiányosságok kapcsán pedig elég, ha évek alatt újra és újra békésen elmondjuk neki, hogy pontosan mire vágyunk, milyen jó érzés lenne rendre hazajönni. Bízhatunk benne, hogy előbb-utóbb meg fogja valósítani. Egyedül Pallas Athénéról hallottam, hogy teljes fegyverzetben pattant ki a születése pillanatában – Zeusz fejéből. Hát igen, gyakran tényleg legalább félistennek gondoljuk a másikat, akinek egy szempillantás alatt megy a változás…
Persze ahhoz, hogy a társunknak kedve legyen változni, az is kell, hogy örömmel térjünk haza. Hogy öleljünk, amikor belépünk, ne rögtön a mosogató állapotát vizslassuk. Ha nincs minden elfogadható rendben, egy kis beszélgetés után még mindig szabad együtt, közösen eltakarítani a romokat. Senki nem várja, hogy mártírként a kupac alá szoruljunk. Hacsak mi nem várjuk el saját magunktól…
Szabad örülni!
Örömmel… Ez egy másik sarkalatos pont. Akkor tudunk valahol feltöltődni, ha örömmel vagyunk jelen abban, amit teszünk, legyen az a legfárasztóbb testmozgás vagy tanulás. Mégis megújít, felpezsdít, más „életterületeket” mozgat meg bennünk. Jó, ha hazaérkezvén röviden beszámolunk arról, milyen új megtapasztalásokkal, élményekkel gyarapíthatjuk a családi erőforrás- és tudásbázist. Egészen egyszerű dolgokra gondoljunk, amelyek a gyerekeknek is hasznukra válnak. Például: „Ma találkoztam egy érdekes nénivel, remélem, ti is megismerhetitek.” Vagy: „Együtt imádkoztunk a többiekkel. Rátok is gondoltunk.”
És hallgassuk meg a sok kalandot, élményt – először ítélet és kukacoskodás nélkül. Helyre tenni később is ráérünk a tévedéseket. Ez bizony eleinte nehéz lesz, úgyhogy először csak próbáljuk, gyakoroljuk! A gyerekeink azt kapják ilyenkor, hogy szabad másnak lenni, szabad örülni az önállóságnak. Nem a függésükkel bizonyítják nekünk, hogy mennyire szeretnek, és hogy milyen jó anyukák vagyunk.
Ehhez képest az, hogy hozunk-e nekik ajándékot, már nem érdemi kérdés. Sokszor élünk át lelkiismeret-furdalást, néha pont azért, mert örömmel vagyunk – máshol, másokkal. Márpedig a lelkiismeret-furdalás megöli az örömet. (Egyébként a kontrollra törekvés is, amikor óránként telefonálunk, SMS-ezünk – csak ez nekik fáj jobban, nem nekünk.) Szabad örülnünk csak úgy! Nem kell utána törlesztenünk! Sem munkatábor-jellegű rendrakással, amelyre magunkat ítéljük, sem azzal, hogy bűntudatot keltünk a gondviselőkben (a nagyszülőkben, a férjünkben) vagy a gyerekekben. Igen, van, amit nem tesznek jól. Ilyenkor próbáljuk meg megérteni, hogy mi állt a háttérben, így közösen tudunk új, jobb megoldások felé lépni hibáztatás helyett.
Gondoljunk arra, hogy az öröm gazdaggá tesz! A családi kincstárunk legragyogóbb darabjai azok a pillanatok, amikor öröm születik. Ezt a kincset osztjuk meg velük, amikor hazatérünk.
Ezért is tud bosszantó lenni, ha a program, amelyre annyira készültünk, nem a terveink szerint alakul. Ha nem azt kapjuk, amit vártunk, amiért az egész hátteret odahaza komoly áldozatok árán tartják nekünk. Ilyenkor jogos a mérgelődés, de a feltöltődés lehetőségéről, az örömforrás kereséséről akkor se mondjunk le! A sivatagban is vannak kutak. Engedjük meg, hogy az emberek és a közösségek ne csak otthon, de máshol is tökéletlenek legyenek.
Úgy tűnhet, ez a cikk most csupán a feleségeknek szól. De világos, hogy nem csak őket érinti. A férjek kulcsszerepe nyilvánvaló: motiválhatják, bátoríthatják a párjukat. Elmondhatják, miért vágynak egy feltöltődött, elengedett feleségre. Kettesben beszélgetve az is kiderül, mi fontos, és mi nem az otthoni háttér kapcsán. Pontos visszajelzéseket adhatnak egymásnak – biztatást és szembesítést egyaránt. Mindezt bizalommal és testközelből – szabadon.
Kozek Lilla
pszichológus
Megjelent a Family 2012/1. lapszámában.
